Berg Judit legújabb könyvében Trikóval és Nyammal ismerkedhetsz meg. Trikó sajnos nem igazán szereti a páfrányt meg az efféle ízetlen salátát, inkább enne valami finomat. Csakhogy az ínycsiklandó bogyóktól meg összemegy: mitévő legyen egy pár centis dinó az óriás hüllők között? Hogy hogyan próbál Trikó és barátja, Nyamm, kikeveredni a slamasztikából, azt megtudod a könyvből. Kóstolj bele az első fejezetbe!
Szia! A nevem Trikó és…Hé! Vigyázz, ne taposs rám! Itt vagyok a levél alatt. Szúrnak a szarvaim, úgyhogy légy óvatos. Na, látsz már?
Sejtettem. Nem kell rögtön kinevetni. Hallod, hé? Nekem csöppet sem vicces, hogy ilyen pici vagyok. Ha megígéred, hogy nem csúfolsz, inkább elmondom, hogy lettem ekkora.
Amikor kibújtam a tojásból, még rendben volt minden. Akkora lehettem, mint te. Ha leguggolsz, elképzelheted, mekkora kosárba férnél bele. A tesóim és én pont akkora tojásokból keltünk ki. A papám és mamám viszont sokkal nagyobbak a te szüleidnél. Nagyjából akkorák, mint egy mikrobusz. Nem együtt, külön-külön. Ketten akkorák, mint két mikrobusz. Érted, ugye?
Miután megszülettünk, legelni kezdtünk. A papa és a mama mindenfelé terelt minket, mi pedig ettünk, hogy hamar nagyra nőjünk. Más dolgunk se volt egész nap. Akkoriban elég nagy volt a nyugalom. Sehol egy város, repülőtér vagy focipálya. Nem volt se vonat, se troli, se mikrobusz. A tévéről, moziról és csokiról nem is beszélve. Mindenütt csak levelek, fák és dinók. Néha esett az eső vagy kitört egy vulkán. Nagy ügy. Egész nap jöttünk-mentünk, eszegettünk.
Hát én megmondom neked, hogy a zsírkréta korban, amikor születtem, egyáltalán nem volt jó a kaja. Nekem legalábbis nem ízlett. Főleg az a sok páfrány. Brrr. A hideg is kirázott tőle. De a mama azt mondta, meg kell enni, mert attól leszünk erősek. Én inkább csak turkáltam, hátha egyszer találok valami finomat is. A mama sokat veszekedett velem, főleg, hogy a tesóm, Topi mindig beárult. Mit csináljak? Nekem akkor sem ízlettek azok a vacak levelek.
Aztán egy szép napon találtam egy kis bokrot, tele bogyóval. Olyan illatos és színes volt, mint a gumicukor. Nyami! Végre valami kedvemre való. Gyorsan befaltam az egészet, nehogy másnak is adnom kelljen. Topi persze meglátta, futott is rögtön árulkodni. A papa meg szaladt, aggódva kérdezte, mit ettem. Eszemben sem volt bevallani. Azt mondtam, csak egy rakás páfrányt. Nem nagyon hitt nekem. Eddig még soha nem voltam hajlandó lenyelni azt a sok vacakságot.
Este a mama azt mondta, hogy olyan picinek lát. De a papa megnyugtatta, hogy ő például egyáltalán nem is lát ebben a nagy sötétben. Én meg odabújtam a mamához, mert a piciket mindig babusgatja. Babusgatott is. Jó volt. De reggelre minden megváltozott.
Kinyitottam a szemem, és egész megrémültem. Az árulkodós Topi feküdt mellettem, pont kétszer akkora volt, mint én.
– Segítség, Topi felfúvódott az éjjel! – kiabáltam.
Erre mindenki felugrált. Ekkor rémültem meg igazán. Mert a többiek is óriásira nőttek. Sejtettem én, hogy nem kell túlzásba vinni a páfrányevést! Sajnos hamar kiderült, hogy mégsem velük van a baj. Papa odamérte magát a nagy sziklához, aztán sorra megmérte a többieket is. Mindenki ugyanakkora maradt, csak én mentem össze. Mama rögtön sopánkodott, hogy túl keveset eszem. De én egyből tudtam, hogy csak a bogyók tehették ezt velem. A mama kedvéért ott helyben megettem egy páfrányt. (Csak akkor köptem ki a maradékot, amikor nem látta.) De nem segített. Se az evés, se az, hogy kiköptem. Onnantól kezdve egyre kisebb lettem. Napról napra zsugorodtam, mígnem egész picurka lettem. Ez van.
Ha rám lépsz, tényleg megszúrlak!
