Nehéz szembesülni a ténnyel, hogy anyukánk vagy kedvenc óvónénink bizony csúnyán átvert bennünket.

Egy gyereknek valahol éppen most mesélnek el egy érdekes „tényt”, amit sok évvel ezelőtt valószínűleg egy buta rajzfilmből jegyzett meg a mesélő. Ezeket a történeteket sokszor nem is a lelkes, de annál kevésbé informált szülőktől, hanem egyenesen tanároktól lehet hallani, akik ugyanúgy elhitték a történetet, majd megspórolták azt a három másodpercet, amit egy Google keresésre kellett volna fordítani – nagymamák esetében az utóbbit elnézzük.



A madár

Most gondolj vissza a gyermekkorodra, amikor valakivel elmentél sétálni egy parkba vagy erdőbe. Eljön az alkalom, amikor életedben először látsz élő madárfiókát és mint minden gyerek, te is odaszaladsz, hogy felvedd, megvizsgáld, megszagold, megnyaldosd, vagy valami más olyat csinálj vele, amit a kisgyerekek szoktak. A kísérő azonnal rád kiált: „Nehogy felvedd, mert rajta marad a szagod, és akkor nem fogja többé szeretni az anyukája, elhagyja és meghal.”

A legtöbb gyermek kegyetlen lény, amíg a társadalmi normák nem rögzülnek, de egy madárfióka szándékos meggyilkolására keveseket visz rá a lélek, így marad a parkban heverő fél köbméter vadgesztenye szájba tömködése.

Valószínűleg sok olyan ember van, aki még életében nem fogott kézbe eleven madarat – tekintve, hogy amikor már tudnak repülni, elég nehéz megsimogatni őket – pedig ennek nem kellene így lennie.

A madarak döntő többsége sokkal inkább hagyatkozik a látásra és a hallásra, mint a szaglásra. Még ha észre is venné a borzalmas és visszataszító gyermekbőr-bűzt, akkor sem érdekelné, ugyanúgy nevelné tovább fiókáját, legfeljebb a legközelebbi esőben kicsit megáztatná, ha nagyon zavarja a szag.

Az egész emberszag teória két dologra vezethető vissza: az egyik, hogy ha még meg is sérült volna a fióka – ami az esetek döntő többségében nem úgy van – akkor sem tudná egy átlagos hétéves és kedves anyukája rendbe hozni, ugyanis a madárnevelés bonyolult és összetett feladat, így ha a hideg talajról el is visszük a fiókát, kicsivel később biztos elpusztul. A másik, hogy ha már mi sem foghattunk madarat, akkor a gyerek se tegye, meg különben is mindenféle bacilusok, visszataszító, pihe-puha tollacskák, pfujj. Mivel a kisgyereknek ezt elmagyarázni olyan sikerrel lehet, mint egy tintahalat megtanítani az angol vécé használatára, egyszerűbb azt mondani: „ha hozzányúlsz, meghal, és a te apró lelkeden fog száradni a halála.”


A giliszta

Most képzeljük el, hogy a ház vagy az óvoda kertjének azon a részén vagyunk, ahol már valamilyen indokból kiirtottuk a füvet és életünknek még abban a szakaszában járunk, amikor áhított karrierünk egy foglalkozás, melynek fő eszköze az ásó.

Ha nem bibliai szárazság közepén vagyunk, akkor jó eséllyel találkozunk földigilisztával, amit valamiért már sokkal elfogadottabb dolog fogdosni, a madarakat. Itt nem aggódunk az esetleges árván maradó kis giliszták miatt, és gondolkodás nélkül lecsapunk a ásó élével, hogy kettévágjuk az állatot. Aztán a szánk tátva marad, amikor látjuk, hogy a megcsonkított giliszta mindkét része tovább ficánkol. Ekkor megjelenik mellettünk egy felnőtt, aki közli, hogy ha félbevágjuk a gilisztát, akkor kettő lesz belőle.

Elmesélik a történetet a gyík farkáról és azt, hogy a gilisztarészek majd szépen visszanövesztik az elveszített felet, és vidáman élnek tovább. A következő lépéshez vegyünk egy élő tehenet, fűrészeljük ketté és várjuk meg, amíg elkészül a két új tehén.

Ó, ugyan. A tehén sokkal komplexebb élőlény, elvégre gerinces, meg minden. A giliszta pedig gyűrűsféreg. Annak is van idegrendszere, keringése, emésztése, és ahogy a tehén nem tud új fejet növeszteni, úgy a giliszta sem. Ha így lenne, akkor nagy valószínűséggel a giliszták vérszomjas alienekként robbantanák szét az őket megevő állatok hasát és borítanák el a földet.

A téves hiedelem kialakulásában közrejátszik az, hogy mint sok más faj, a giliszta is képes regenerálódni, így ha egy picit lecsippentünk a farokrészből, az valóban nagy eséllyel visszanő, de amikor ketté – érdeklődőbb gyermek esetén több darabba – vágjuk, akkor a megfigyelhető mozgás valójában az állat haláltusája közben testében szaladgáló utolsó idegrángások sorozata.

Ugyanez a jelenség megfigyelhető csirkék és emberek esetében is. Utóbbival akkor foglalkoztak sokat, amikor a francia forradalom alatt naponta több alkalommal lehetett külön látni egy embert saját fejétől.


A nyúl és az egér

Térjünk vissza egy picit a jelenbe és írjuk be a Google képkeresőjébe, hogy „nyúl rajz”. A kiadott képek jelentős százalékában a nyuszik valamilyen módon egy répa környezetében vannak. Ha megkérdezünk valakit, hogy mit eszik egy nyúl, nagy valószínűséggel kapjuk azt a választ, hogy répát, pedig – ahogy a nyúlgondozással foglalkozó weboldalak többsége figyelmeztet is: ha nyuszinkat répaalapú diétán tartjuk, akkor elpusztul.

A nyulak rendes tápláléka a széna, a fű, a levél. Gyümölcsöket és répát kizárólag desszertként fogyaszt. Csak répát etetni egy nyúllal olyan, mintha egy gyereknek kizárólag gumicukrot adnánk enni.

A másik gyakori tévedés, hogy az egerek a sajtot szeretik. Ami azt illeti, kevés visszataszítóbb dolog van az egerek számára, mint egy ízletes, érett sajt, ugyanis az egereknek olyan erős szaglásuk van, hogy ha eléjük dugunk egy darab pálpusztait, valószínűleg elolvad az agyuk és kifolyik a fülükön. Az egerek ideális tápláléka a gabonafélék és a gyümölcsök.

A széles körben elterjedt gyilkos nyúldiéta egy igen vicces dologra vezethető vissza. A '30-as években igazi kultuszfilmnek számított az Egyesült Államokban az Ez történt egy éjszaka című film, melynek főszereplője, Clark Gable az egyik jelenet alkalmával egy répát csámcsogva beszélt partneréhez. A kor másik jelentős mozgóképalkotásának, a Tapsi Hapsi rajzfilmek készítőinek annyira megtetszett a jelenet, hogy az egyik epizódban megrajzolták, ahogy Tapsi úgy eszi a répát mint Gable. Ezt persze akkor mindenki értette, hiszen a filmek olyan felismerhetőek voltak, mintha most a Shrek figurái játszanák el a belassított-lövöldözős (bullet time) részeket a Mátrixból. Az egész ötlet mindenkinek tetszett, így onnantól kezdve Tapsi Hapsi répával tömte magát, a Bolondos Dallamok bejárta a világot, és 75 évvel később nyulak serege pusztul el répatúladagolásban.

Az egerek esete már nem ilyen egyszerű. Az egyik, talán leghihetőbb elképzelés szerint (erre vonatkozólag nem folytattak komoly kutatásokat, de logikusnak tűnik a dolog) a századok során az egereknek muszáj volt ráfanyalodniuk a sajtra, ugyanis a gabonát üvegben tartották, a húsokat besózták és fellógatták, gyümölcs nem mindig volt, így választhattak, hogy a spájzban lévő gusztustalan sajtot viszik be a kis félkör alakú bejáratukon, vagy éhen pusztulnak.




A teve

Ennyi elég is volt a jelenből, utazzunk vissza az óvodába. Amikor először mutattak neked tevét a mesekönyvben, nyilván két dolgot tanítottak meg: a tevének púpja van, és a sivatagban él, mert sokáig bírja víz nélkül. Ennél a pontnál történhetett meg az, hogy a tevét ritkán látott tanerő vagy szülő segítségül hívta a józan paraszti eszet és hozzátette, hogy a teve a púpjában tárolja a vizet. Ez is azon logikus hiedelmek közé tartozik, amit a szomszéd is, meg annak a szomszédja is tud, tehát biztosan így van.

És nem így van. A tevék púpjukban zsírt raktároznak, melyet a hosszú sivatagi utakra egyfajta energiatartalékként visznek magukkal, hiszen sivatagban ételből sincs kifejezetten sok.

„Igen, de a zsírban is van valamennyi víz nem?” – gondolná az ember fia, és igaza is van. Valóban, az elégetett zsírból visszaszivárog valamennyi az állat szervezetébe, de ez korántsem ér fel egy jófajta ivással. Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy egy megtermett és szomjas teve 135 liter víz elfogyasztására képes mindössze 13 perc alatt.

A titok nyitja a teve testhőmérsékletében és keringésében keresendő. A sivatag lova sokkal tovább képes testét hűvösen tartani, és vérnyomása sem esik le a testsúlycsökkenés hatására, így sokkal később szárad ki, mint mondjuk az ember.

A mítosz eredetéhez egészen a római korig kell visszamenni, ahol a neves és elismert filozófus-természettudós, Caius Plinius Caecilius feltételezte, hogy a tevéknek két gyomruk van – míg az egyikben az ételt, a másikban vizet tárolnak. Neki persze ezt mindenki elhitte anélkül, hogy megnézték volna. A helyzeten azok a későbbi mendemondák sem segítettek, miszerint az arabok veszély esetén felvágják tevéiket, így vízhez is, ételhez is hozzájutnak a sivatagban. Ez utóbbi egyébként részben igaz, hiszen a félig emésztett trutyival teli tevegyomorból valóban lehet egy kis vizet kiszűrni, de ezt csak a legvégső esetben teszik, amikor a vizelet már elfogyott.


A bika

A legtöbb embernek a spanyol kultúráról a bikaviadalok jutnak eszébe (reménykedem benne, hogy olvasóinknak Salvador Dalí vagy García Lorca neve is beugrik). Ha pedig látunk egy bikát, az első dolog amit teszünk, hogy megnézzük, nincs-e rajtunk valami piros, hiszen minden képen, amit valaha láttunk a hatalmas állattal küzdő torreádorokról, ott van a nagy vörös lepel. Félelmünk alaptalan, ugyanis a bikák teljesen színvakok.

Amin viszont nagyon felhúzzák magukat, az a lengetett vászon hangja. Ha önvizsgálatot tartunk és belegondolunk a helyzetbe, egy idő után minket is nagyon idegesítene, főleg, ha egy hosszabb éheztetés után bezavarnának minket az arénába, ahol állandóan ezt kellene hallgatnunk.

A zavar oka valószínűleg az, hogy kevesen láttunk még élő bikaviadalt. Az esemény három részből áll, melyből az első kettőben a capotenak nevezett lepel sárga felével a végletekig felidegesítik a szerencsétlen állatot, majd a harmadik részben már annak piros oldalával jelzik, hogy itt várható az akció. Addigra viszont a bika felől lehetne a lepel hupilila vagy szivárványszínű is apró csillámokkal, már csak az érdekli, hogy a földbe tiporja a matadort.