Nálunk csak a rossz zenei produkciókat reklámozzák. Figyeljük csak meg, mekkora hírverést kap például egy mega-faktor koncert, vagy más, minősíthetetlenül gyenge esemény. De még az ásítóan középszerű zenekarok is kapnak médiafigyelmet, hogy legyen töltelékanyag is a programajánlókba.

A kulturális tájékoztatásért felelős intézmények csak éppen azokkal nem foglalkoznak, akik valóban megérdemelnék a figyelmünket. Pedig pont a jó bornak kellene a cégér. Szerintem.

A Juhász Gábor Trió vásárhelyi koncertjéről is csak véletlenül, szóbeszéd alapján értesültünk. Holott az urak nem mellesleg a 2010-es "Év magyar jazz hanglemezé"-t hozták el az erdélyi könnyűzene-kedvelő közönségnek, élőben. Persze a díjaknak ma már nincs jelentésük, de ez itt egyértelmű üzenet hordoz: magas minőséget képviselő, de még az érthető kategóriába tartozó jazzt kap a hallgatóság. Mely mindezek ellenére (illetve a fent jelzett okok miatt) a koncert elején még kínosan karcsúnak mutatkozott, s csak a későn jövők oldották fel az ebből adódó feszültséget.

Két kézenfekvő kérdés kínálkozott tehát az interjúhoz: miért nem ismeri az erdélyi közönség a kortárs magyar jazz színtér prominenseit? Miért nincs jelen egyetlen tévé, rádió, újság sem egy ilyen koncerten? Nos, ezek azok a kérdések, amik Juhász Gáborékat a legcsekélyebb mértékben sem foglalkoztatják. Elegánsan ignorálják az ismertséget, a népszerűséget, a hallgatottsági adatokat. Zenélni szeretnek, nem profitot termelni. Ez az attitűd és egyfajta, a befektetett munka eredményével kapcsolatos elégedettség érződik hangszeres játékukon. Felszabadultan, könnyedén, a hibalehetőségeket is improvizációs alkalmakká varázsolva, ugyanakkor nagyon fegyelmezetten és pontosan zenélnek.



A trióban érthető okokból Juhász Gábor a főnök, a szerző, a karmester és a tutor egy személyben, ezért egyesek számára itt-ott talán skolasztikusnak is érezhető stílusa ("most egy indiai skálát fogok játszani..." – köszönjük, tanár úr), de irigylésre méltóan tökéletes a gitártechnikája. Papesh "Stallone" Péter ma az egyik legjobb és legkeresettebb basszusgitáros Pesten. Tessék meghallgatni, mit művel például a European Mantra punk-jazz-pop-metál formációban. Kettőjükkel ellentétben a felvidéki Benkő Ákos új felfedezés, de azon kívül, hogy eleve szimpatikus arc, még a dobolásával (sőt: az éneklésével) is azonnal meg tudja kedveltetni magát. Hogy a dobos személye teszi (az albumon Benkő helyett Fodo dobol), vagy a koncerthangulat, mindenesetre élőben több volt a rock-n-roll, mint a lemezen.

A koncertműsorban egyébként a díjnyertes, "1978" címet viselő lemez anyaga mellett olyan csemegék is helyet kaptak, mint a Marozsán Erikával is elénekeltetett, 7/8-os 'Hideg Hidak'. Kevésbé szerencsés választás volt viszont Beatles-feldolgozással hazaküldeni a közönséget. Lehet, hogy ekkora kulturális rés érződik Pesten Erdéllyel kapcsolatosan?


Magyarországon sikeres, foglalkoztatott jazz zenekarnak számítotok?

Mondhatjuk, hogy sikeres zenészek vagyunk, mindannyian több helyen játszunk. Én tanítok is 20 éve, jelenleg például a Bartók konzervatóriumban. Pétert, a basszusgitárost komoly rockprodukciókban is foglalkoztatják. Ákos nagyon fiatal még, felvidéki fiú. Most diplomázik, de máris rengeteg zenekarban dobol. Mindig panaszkodunk, hogy lehetne több, de úgy gondolom, hogy aránylag mégis jól állunk: dolgozunk, tisztességgel s jól csináljuk amit szeretünk.

Itt, Erdélyben mennyire ismernek titeket?

Nekem varázslatos dolog átjönni Erdélybe. 12 órát utazunk, és még mindig magyarul beszélnek. Ez önmagában egy csoda. Sepsiszentgyörgyön elmondtam, hogy olyan, mintha hazajönnék. Nagyon jólesett, amikor ezt megtapsolták, úgy érzem, hogy befogadtak. És hogy mennyire ismernek? Nyilván nem igazán. Annak örülök nagyon itt Erdélyben, hogy bárhol játszottunk, mindenhol volt egy-két olyan arc, amit már korábban láttam: akik visszajönnek, akik esetleg megosztják a barátaikkal, hogy ezt érdemes meghallgatni. Ez talán még fontosabb is, mintha mindenhol ismertek lennénk Erdély-szerte.
Jelenleg Erdélyt nagyon szervezettnek látom, többször is járunk ide játszani, például Gyárfás Pista barátommal, sőt, két itteni gitárossal is fogunk zenélni. Sepsiszentgyörgyön idén ötödször lesz jazz tábor, ahova szintén rendszeresen visszajárunk. A jazz individuális műfaj, erős személyiségekről szól tulajdonképpen.

Ezek szerint te optimista vagy a magyar jazz kultúrával kapcsolatban.

Nem egészen. Magyarországon például nagyon sok kulturális támogatást megszorítanak, talán pénzügyi gondok miatt. Ezt azért érezzük a bőrünkön. Tehát szó nincs arról, hogy optimista lennék. Én is félek attól, hogy mi lesz, ha... Erdélyben viszont azt látom, hogy nem összezuhannak, hanem erősödnek a lehetőségek. Erdéllyel kapcsolatban tehát optimistább vagyok, mint Magyarországot illetően. Sok jó dolog történik itt. Lelkes tömeg előtt játszani odaadó kollégákkal – nem mondhatom, hogy ennél többet szeretnék.

A kiinduló elvárások cáfolataként még egy dolgot tanultam meg Juhász Gábortól: a kultúra terjesztéséhez nem felülről irányított szervezettség kell, hanem individuumok: szervezők, akik idehozzák az értékesnek ítélt alkotásokat, értők, akik tájékoztatják környezetüket az eseményekről, és befogadók, akik nyitottak a számukra ismeretlen minőségre.