1973-ban Peter Shaffer hírét vette egy borzalmas bűnténynek, melynek során egy 17 éves fiú brutálisan megvakított hat lovat; a történet olyannyira felkeltette érdeklődését, hogy teljes színdarabot írt az eset köré: így született meg az Equus, amelyet ezúttal a Thália Színházban állítottak színpadra.
A színpadon érdekes látvány fogad bennünket. A zenekari árokba négy szék került, egyfajta VIP-nézőteret biztosítva az éppen nem játszó színészeknek. Előttük áll a betegszoba/karám, mely homokos talajával bármely játszótér büszkesége lehetne – persze díszletnek is tökéletes. A háttérben mozgatható, félig átlátszó ajtók felett különösebb képzőművészeti értéket nem képviselő, ám annál riasztóbb ló-festmények tűnnek fel néha, melyeket épeszű ember soha nem tenne ki a falra, hangulatfokozáshoz ellenben kiválóak. A jelmezek jól eltaláltak, és pontosan illeszkednek a karakterekhez.
Dr. Martin Dysart (Alföldi Róbert) kényszerű szívességből vállalja el a pácienst, aki felett már mindenki pálcát tört, csak a bírónő, Hesther Salomon (Béres Ilona) nem. Martin kénytelen-kelletlen hozzálát a kezeléshez, miközben a fiú környezetéből próbál egyre több információt összeszedni.
Meg-megszakítva az Alan elméjében történő utazást, időnként Hester is feltűnik, hogy érdeklődjön az ítélet előtt álló fiú helyzetéről. A doktor igazán csak vele tudja megosztani, hogy őt magát is gondok, véres rémálmok gyötrik, és hogyan sül el néha fordítva saját fegyvere. A két szereplőt bizalmas, de rejtélyes kapcsolat köti össze, amelyről később sem derül ki egyértelműen, milyen jellegű valójában. A törvény emberét alakító Béres Ilona nem egy labdát dob Alföldinek, aki a legtöbbször le is csapja azokat, begyűjtve a közönség nevetését és a jó csattanókat, karaktere így funkcióját tekintve szükséges, élvezetes, de nem kifejezetten izgalmas része az előadásnak.
Alföldinek kellene összetartania és gördülékennyé tennie a változásokat a szereplők és a sok helyszín között, eleinte ez mégsem megy neki. Dr. Martin Dysart a felszínen laza, gondtalannak tűnő ember, aki titkon tele van görcsökkel önnön problémái miatt. Alföldi ezt a „laza görcsöt“ remekül képes érzékeltetni, ám előadásának színvonala meglehetősen hullámzó – míg olykor egy, az előtérben történő robbantás sem tudna kizökkenteni minket az előadás ritmusából, addig máskor még azon is jut időnk gondolkodni, vajon miből készült a díszlet. Szerencsére Alföldi idővel túlnő a kezdeti nehézségeken, és ahogy közeledünk a titok nyitjához, úgy rázódik bele ő is a játékba.
Alan szülei átlagos, tisztes polgárok; Dora (Kútvölgyi Erzsébet) vallásos, jó származású tanárnő, Frank (Kőszegi Ákos) becsületes munkásember. A baj csak az, hogy egyetlen fiacskájuk egy elmegyógyintézetben kötött ki, miután megvakított hat lovat az istállóban, ahol hétvégenként dolgozott.
A szülői páros másik tagja, Kőszegi Ákos remekül játssza a látszólag megrendíthetetlen erkölcsi bástyát, akit minden taszít, ami nem a régi szép idők, a tisztességes munka és a lovagi becsület szüleménye, emellett – feleségével ellentétben – szilárd ateista. Mivel a világ sosem olyan, mint a régi idők, többnyire nem tisztességes, a lovagokhoz meg pláne nincs köze, ezért állandóan ideges és feszült. Büntet és nem nevel. Persze ő sem olyan, mint a saját ideálja, így gyakorlatilag megsemmisül, amikor rajtakapják, hogy ő is emberből van.
Szamosi Donáth a csöndes őrült. A fentebb kifejtett emberi játszmáknak és trükköknek ártatlan szenvedője, aki remekül mutatja be az egyre kétesebb elmebaj stációit. Kiszámíthatatlan, tanácstalan viselkedése beteges és morbid istenimádatban testesül meg, melynek központi alakja a ló. A tudatlan és porszemnyi ember, aki szinte semmit nem ért az őt körülvevő világból, azokból az apró elemekből és darabkákból, amiket kap a körülötte lévőktől, rakja össze saját istenét, Equust, a lóistent. Mint egyfajta felnagyított pavlovi reflex, megtanulta, hogy bármit is tesz, az rossz. Equus, a féltékeny, bosszúálló és mindentudó isten azonban követeli, ami az övé, és egy darabig meg is kapja. A ló elvakult vallási imádatában mámorosan fürdőző gyerek apró pillanatokat lop, hogy megtapasztalja a határtalan szenvedélyt és a szabadságot, csak hogy aztán három hétig szenvedjen az elnyomó, őt meg nem értő környezetben.
Szamosi és Alföldi játéka nagyon szépen bontja ki a darab központi kérdését. Ki az őrült? Aki saját vágyait és szenvedélyeit követve „bűnbe esik”, vagy aki egész életét másokért éli, és egy igazán boldog perc nélkül tűnik el? Szabad-e a szárnyaló embert „visszagyógyítani” egy szürke, falanszterszerű világba?
Összességében véve az Equus határozottan kellemes színházi élményt nyújt, azért mondom ezt így, mert az előadást egyelőre Peter Shaffer munkája – Dicső Dániel sokszor hasznos ötleteivel átitatva – teszi különlegessé, de ha belerázódnak, idővel a színészekétől válik majd felejthetetlenné.
