Az emberiség egy része mindig is rettegett attól, hogy a gépek egyszer a vesztünkre törnek. Legyőzhetjük őket? Ezt a kérdést válaszolja meg Lakatos István Dobozváros című meseregénye. Olvasson bele, hogy megtudja, hogyan találja szembe magát a kis Zalán először az elmúlással.
Szerző: Lakatos IstvánCím: Dobozváros
Kötés: kemény kötés
Kiadás: Magvető Könyvkiadó, 2011
Oldalak száma: 328
A regényről írt kritikánkat itt elolvashatja.
Kilencedik fejezet
Egy felhő halála
Egy felhő halála
Az Elveszett Játékok Szobájának ajtaján léptek ki, ám valahogy mégis egy koszos fazékból bújtak elő. Zalán nem értette, hogyan fértek át rajta, hiszen nem hozzájuk méretezték, hanem pörkölthöz és paprikás krumplihoz. Vigyorogni kezdett.
– Neked meg mitől van ilyen fene jó kedved? – kérdezte Székláb.
– Attól, hogy egy... egy fazékban voltunk!
–Tudod-e, hogy piszok nagy szerencsénk volt? Amint meghallottam a hangzavart, tudtam, hogy csak az elrejtett szobákból jöhet. Sok nyílik közülük a kacatok alján, jó néhányba bele kellett lesnem, míg rátok akadtam. És talán észrevehetted, miközben épp a tilosban jártál – az öreg jelentőségteljesen megnyomta az utolsó két szót –, hogy néhány szoba folyton cserélgeti a helyét. Ha a manók nem szabadultak volna be, és nem figyelek fel rá, akár az örökkévalóságig is bolyonghattál volna. Vagy amire még gondolni sem merek, valami sokkal rosszabb is történhetett volna veled.
Zalán nak lehervadt a mosoly az arcáról. Nagyot nyelt. Már kérdezte volna, hogy micsoda, de az öreg megelőzte.
– Van odabent a ház mélyén több olyan szoba is, ami kimondottan veszélyes. – Látva, hogya fiú a nyakát nyújtogatva már tenne is fel egy újabb haszontalan kérdést, gyorsan hozzátette: – De nem untatlak a részletekkel. Akad néhány dolog, amire nem szívesen emlékszem vissza. Pedig mindenre emlékszem, és hidd el, ez nagyon nagy teher. De hát mindenkinek megvan a maga keresztje, ugye, fiam?
Ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.
Zalán mégiscsak megpróbálkozott egy kérdéssel. Maga sem értette, miért pont ezt kérdezi, hiszen annyi csodálatos dolgot látott odalent, a ház mélyén:
– Miért nem porosak a szobákban a tárgyak? És miért nincsenek pókhálók? A kalandfilmekben a kincskeresők mindig úgy hajtják félre a pókhálókat, mintha függöny volna.
Székláb jóízűen felnevetett.
– Csuda kérdéseid vannak, fiam! De ezt elmondhatom, semmi bajod nem származhat belőle. Nem szeretem a port. Mindent beborít, mindent eltemet, undok egy szerzet. Tudod, miből van? Bőrből és hajból. – És hogy mondanivalóját nyomatékosítsa, fintorogva meghuzigálta a haját, és belecsippentett az arcába. – Utálatos. Még réges-rég idejött a por, belepett mindent, nem tetszett, mondtam hát neki, hogy nem akarom itt látni többet.
Zalán kétkedve bámult az öregre. Eszébe jutott, hogy menynyire nem szeretett port törölni, amikor otthon munkára fogták. Ennyi lenne az egész? Kitessékelni a port?
– Persze hogy nem – mondta Székláb, jó szokása szerint kimondatlan kérdésre válaszolva. - Egy ideig még méltatlankodott, végül nem bírtam magam türtőztetni. Ritkán jár el a kezem, de akkor két hatalmas pofont lekevertem neki. Végül csak odébbállt.
No, ezt egyszer én is kipróbálom – gondolta Zalán, és felnevetett.
– Szívós és szemtelen jószág a por, magasról tesz mindenkire – tette hozzá az öreg, mintegy jelezve, hogy nem fogja tudni megzabolázni a port.
– És a pókhálók? Azok is utálatosak?
– Nem. A pókok rendes fickók. Csak nem tudták elviselni a folytonos utazást. Összehány tak itt nekem mindent. Tele volt minden gusztustalan légydarabkákkal. De kedveltem őket. Néha még összejárunk kártyázni.
Ezzel fogta a lábast, a fülénél megpörgette, és felrakta egy polcra, jó magasra. Biztos, ami biztos, egy fedőt is tett a tetejére, nehogy megint beszabaduljanak a manók az Elveszett Játékok Szobájába.
– A mosogatást meg hagyjuk a csudába! A végén még elárasztod nekem az egész házat. Most pedig rendet vágok kis barátaink közt – jelentette be, és kimasírozott a házból.
A manók odalent a kertben hancúroztak, magukhoz képest egészen jól nevelten. Székláb lopva Jónás vacka felé tekintett, de a kecske nem mutatkozott. Félrehívta hát a locsolókannában gubbasztó Lányhering asszonyságot, és beszámolt neki csemetéi legújabb gaztetteiről. Zalán a ház ajtajából szemlélte őket, és azt vette észre, hogy Széklábnak igencsak nehezére esik féken tartani az indulatait. A beszélgetés végeztével az öreg sarkon fordult, és visszakacskaringózott a lépcsőn, fel a házba.
– Nem szeretek ilyesmit tenni, de megmondtam neki, hogy ha nem zabolázza meg a kölykeit, bizony kiteszem őket. Aztán boldoguljanak, ahogy tudnak!
Leroskadt az asztal mellé. Arcát a tenyerébe temette, megdörgölte a szemét, majd sóhajtott egy nagyot.
– A fél világot bejártam, hogy alkalmas lakhelyet keressek nekik, de semmit sem találtam. Közben meg szétszedik a házat. Ez nem járja.
– És mit mondott? – kérdezte Zalán.
– Hogy megteszi, amit tud.
– Vajon menni fog neki?
– Neki? Ennek a szerencsétlen vízimanó-asszonyságnak csöppnyi tekintélye sincs a gyerekei előtt. Sajnálom szerencsétlent, de ebben aztán tényleg nem tudok segíteni. Az viszont egyáltalán nem fér a fejembe, hogyan lehet világra hozni ennyi lelketlen kis szörnyeteget. És még szereti is őket. – Székláb ismét sóhajtott egy nagyot. – Mit szólnál egy nagy bögre tejszínhabos kakaóhoz?
Zalán úgy bólogatott, majdhogynem lerepült a feje. Az öreg felállt, az egyik tessék-lássék polchoz lépett, és kotorászni kezdett rajta.
– Nini, itt van a kis Kolompóc barátod!
Egy lábast nyújtott át Zalánnak. Összegömbölyödve, békésen aludt benne a barátságos, szőrös kis jószág. A fiú óvatosan megsimogatta, vigyázva, fel ne ébressze. Kolompóc finoman felmordult, és a hátára hemperedett. Szemmelláthatóan élvezte, ahogy szórakozottan vakargatni kezdték a hasát: fel-le kalimpált egyik hátsó tappancsával.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy azok odakint a testvérei – csóválta a fejét Székláb. Közben sikerült előkotornia a kakaóport, és egy Zalán nak köszönhetően tiszta edényt, majd nekiállt tejet keresni. Sorra nyitogatta a szekrényajtókat, míg végül az egyikből kikukkantott egy tehén.
– A friss tej az igazi, nem? – kurjantotta Székláb, és bemászott a szekrénybe, hogy megfejje a tehenet.
Tíz perc múlva már javában kortyolgatták a gőzölgő kakaót. Jókora kupac tejszínhab is került a tetejére, szintén a tehéntől, amelyik a szekrényben lakott. Zalán furcsa tekintetét látva az öreg elintézte annyival, hogy kedves állat, na.
Lassan hűlt a kakaó, Székláb sem sietett sehová, Zalán pedig örült, hogy végre nyugalom van, nincsenek a közelben a vízimanók, és beszélgethet az öreggel. Tucatnyi kérdése volt, mit tucatnyi, száz kérdése! Mire azonban végre sikerült kitalálnia, hogy melyiket tegye fel elsőként, Székláb egy húzásra kiürítette a bögréjét, lenyalta bajuszáról a habot, és felpattant.
– Mennem kell.
Az ajtó mellől felkapta szerszámos ládáját, és kiviharzott a házból.
Zalán csalódottan nézett utána. Mégis, minek kellett történnie, hogy így elrohanjon? A találkozásuk óta talán most először fordult elő, hogy az öreg nem kurtán-furcsán felelgetett, netán a bajusza mögül dörmögött, hanem már-már elbeszélgetett vele. Még kérdeznie sem kellett. Kedvetlenül kortyolt bele a kakaójába, de már nem esett olyan jól, mint amikor kettesben iszogattak.
A következő pillanatban vadul rázkódni kezdett minden.
Tányérok, szerszámok, könyvek és oldalszalonnák potyogtak le a polcokról, fiókok estek ki: tartalmuk a padlóra ömlött. A manók szállásául szolgáló edények éktelen csörömpöléssel törtek ripityára, a bennük lévő víz elárasztotta az egész helyiséget. Valahonnan halak fickándoztak elő. A szekrényben élő tehén idegesen felbőgött. Zalán az imént épp egy korty közepén tartott, ami most a száján és az orrán spriccelt kifelé, azután már csak a fejét védte, ahogy minden darabokra hullott körülötte.
A háztákolmány hangos csikorgás kíséretében megállt. Zalán feje mellett pedig egy bárd állt az asztalba, becsapódás közben kettévágva a fiú bögréjét.
Ez aztán közel volt.
Holtsápadtan állt fel az asztal mellől, egész testében cudarul remegett. A romokat pásztázva első gondolata a lábas volt, amiben Kolompóc szunyókált. Nagyon, nagyon remélte, hogy nem esett semmi baja. A szilánkok közé kotort, felszisszent, mert egy üvegcseréppel megvágta magát, de mindjárt el is felejtette, amint rátalált a szőrős vízimanóra. Még mindig az edényben feküdt, álmosan hunyorgott, de már javában majszolta az egyik arra tévedt halat. Zalán megkönnyebbülten elmosolyodott, és megsimogatta a kis jószágot. Nagyon úgy festett a dolog, hogy átaludta az egész felfordulást.
Kezében a lábassal keresztülevickélt a törmeléken, ki a ház elé. Odalent, a szirt tövében nem volt ekkora rumli: néhány letört faág és pár fej elgurult káposzta utalt csak az iménti hirtelen fékezésre. Az udvar közepén Székláb állt, egy hosszú létrával küszködött. A vízimanók a kerítés tövében csoportosultak.
– Ha valamelyikőtök most nem fér a bőrébe, bizony nagyon megjárja! – kiáltotta feléjük az öreg, és látszott rajta, hogy nem tréfál. Felemelte a fejét, és a magasba kémlelt. Az égbolton kövér bárányfelhők vonultak lustán, ám az egyikük feltűnően kisebb és csúnyább volt a többinél. – Mintha beteg volna – gondolta Zalán, bármilyen lehetetlennek is tűnt ez a megállapítás.
– Kérlek benneteket, álljatok meg egy kicsit! – kiáltott a felhők felé Székláb. És csodák csodája, azok hallgattak a szavára. Lecövekeltek az égbolton.
– Köszönöm. Egy kis segítségre lenne szükségem.
A felhők nem ellenkeztek. Székláb feléjük lódította a létrát, ami horgászbot módjára a sokszorosára nyúlt, a vége a felhők alját bökdöste. Az öreg lehajolt, szöszmötölt egy kicsit, megütögette az oldalát, mire a létra feljebb ugrott még vagy fél métert.
Székláb elégedetten csettintve nekitámasztotta az egyik felhő oldalának. Biztosan állt, a felhő szilárd támaszt nyújtott. Amikor erről meggyőződött, felnyalábolta szerszámos ládáját, és fél kézzel kapaszkodva mászni kezdett felfelé.
Zalán tátott szájjal figyelte, ahogy az öreg fokról fokra haladva lassacskán egyre kisebbre zsugorodott. Sokáig tartott, míg a létra tetejére ért, ezért letelepedett a lépcsőre. Onnan a vízimanókat is szemmel tarthatta, ugrásra készen, hátha valami butaságra vetemednének, de azok, úgy látszik, értettek a szóból, és nyugton maradtak. Kolompóc közben visszaaludt: a nyelvét kint felejtette, a halcsontvázat pedig, mint valami csúnya játékbabát, magához szorította, és így hortyogott. Álmában néha kapart egyet a lábával, máskor elégedetten felmorrant – fene jó dolga volt a kis álomszuszéknak.
Nem nagyon lehetett látni, mi történik odafent a magasban.
Székláb már a felhő tetején állt, tömzsi alakja teljesen beleveszett avattacukorszerű fodrokba. Elkiáltotta magát, mire két másik felhő közrefogta sápadt, beteg társukat, és finoman az öreghez terelt ék. Hosszú percekig semmi látványos nem történt, a zörgések, csattanások alapján az öreg valószínűleg a
szerszámai között válogatott, legalábbis odalentről Zalán csak erre tudott gondolni. Végül az egyik segítőkész felhő lassan alászállt.
Míg ereszkedett, a fiú lesietett a lépcsőn. Tolakodónak érezte kíváncsiságát, de mégis látni akarta, mi történik, ezért amikor a lépcső aljára ért, csendesen a fa árnyékába húzódott.
Mintha sűrű, tejfehér köd szállt volna a kertre, a felhő földet ért. A közepén Székláb kuporgott, karjaiban sárgás, koszos vattapamacsokra emlékeztető holmit tartott. Egyetlen hang sem hagyta el a torkát, de ráncokkal barázdált, ősöreg arcát könnyek áztatták. Elég volt egyetlen, röpke pillantás, és Zalán nak máris gombóc nőtt a torkában: az öreg szemében olyan szomorúságot látott, amilyet bár ne látott volna.
A kerítés tövében a vízimanók motoszkáini kezdtek. Zalán villámló tekintettel feléjük fordult, mire azok mozdulatlanná dermedtek. A nyomorultak fel sem fogták, mi zajlik körülöttük. Bár, ami azt illeti, maga sem volt biztos benne, hogy érti, főként zavarodottságot érzett. Hiszen gyerek volt, nem tudta felfogni, mit jelent a halál. Nap mint nap élvezettel mutogatták a tévéhíradóban a szerencsétlenségeket és a halottakat, de nem érezte a súlyát, mert amint befejezték a tudósítást, a vigyorgó műsorvezető már egy hűsölő kispandáról beszélt, utána pedig fogkrémet reklámoztak.
És noha tudta, hogya felhők nem élőlények, ezért meghalni sem tudnak, de Zalán már rájött, hogy Székláb mellett egészen máshogy fest minden, és a felhők igenis meghalhatnak. Felidézte azokat a nyári délutánokat, amikor feküdt a fűben, és a lomhán cammogó felhőket bámulta: az egyik nyúlhoz, míg a másik féllábú kacsához hasonlított, egy harmadik pedig szakasztott úgy nézett ki, mint egy kalózhajó. Mindegyik utánozhatatlanul különböző volt. És akkor Zalán megértette Székláb szomorúságát. Mert nem tudta megmenteni a felhőt, valami különleges örökre elveszett a világból.
A felhő egyre kisebbre töpörödött Székláb kezében, már csak foszlányok maradtak belőle, végül teljesen elenyészett.
Zalán ismét zajt hallott, és már nekikészült, hogy lehordja a manókat, amikor felismerte, hogya hang valahonnan felülről jön. Olyasféle nyikorgás volt, mint a rosszul olajozott zsanéroké – a lombkorona magasságában.
Tett néhány lépést, hogy kileshessen az ágak takarásából.
Odafent, akár egy seb, szétnyílt az égbolt, s a túloldalról éppen valami piszkosfehér, ruganyosnak tűnő holmit tuszkolt kifelé két ember.
Szürke munkásruhát viseltek.
Zalán rögtön tudta, hogy csakis Dobozvárosból jöhettek.
A Kiadó engedélyével.
– Neked meg mitől van ilyen fene jó kedved? – kérdezte Székláb.
– Attól, hogy egy... egy fazékban voltunk!
–Tudod-e, hogy piszok nagy szerencsénk volt? Amint meghallottam a hangzavart, tudtam, hogy csak az elrejtett szobákból jöhet. Sok nyílik közülük a kacatok alján, jó néhányba bele kellett lesnem, míg rátok akadtam. És talán észrevehetted, miközben épp a tilosban jártál – az öreg jelentőségteljesen megnyomta az utolsó két szót –, hogy néhány szoba folyton cserélgeti a helyét. Ha a manók nem szabadultak volna be, és nem figyelek fel rá, akár az örökkévalóságig is bolyonghattál volna. Vagy amire még gondolni sem merek, valami sokkal rosszabb is történhetett volna veled.
Zalán nak lehervadt a mosoly az arcáról. Nagyot nyelt. Már kérdezte volna, hogy micsoda, de az öreg megelőzte.
– Van odabent a ház mélyén több olyan szoba is, ami kimondottan veszélyes. – Látva, hogya fiú a nyakát nyújtogatva már tenne is fel egy újabb haszontalan kérdést, gyorsan hozzátette: – De nem untatlak a részletekkel. Akad néhány dolog, amire nem szívesen emlékszem vissza. Pedig mindenre emlékszem, és hidd el, ez nagyon nagy teher. De hát mindenkinek megvan a maga keresztje, ugye, fiam?
Ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.
Zalán mégiscsak megpróbálkozott egy kérdéssel. Maga sem értette, miért pont ezt kérdezi, hiszen annyi csodálatos dolgot látott odalent, a ház mélyén:
– Miért nem porosak a szobákban a tárgyak? És miért nincsenek pókhálók? A kalandfilmekben a kincskeresők mindig úgy hajtják félre a pókhálókat, mintha függöny volna.
Székláb jóízűen felnevetett.
– Csuda kérdéseid vannak, fiam! De ezt elmondhatom, semmi bajod nem származhat belőle. Nem szeretem a port. Mindent beborít, mindent eltemet, undok egy szerzet. Tudod, miből van? Bőrből és hajból. – És hogy mondanivalóját nyomatékosítsa, fintorogva meghuzigálta a haját, és belecsippentett az arcába. – Utálatos. Még réges-rég idejött a por, belepett mindent, nem tetszett, mondtam hát neki, hogy nem akarom itt látni többet.
Zalán kétkedve bámult az öregre. Eszébe jutott, hogy menynyire nem szeretett port törölni, amikor otthon munkára fogták. Ennyi lenne az egész? Kitessékelni a port?
– Persze hogy nem – mondta Székláb, jó szokása szerint kimondatlan kérdésre válaszolva. - Egy ideig még méltatlankodott, végül nem bírtam magam türtőztetni. Ritkán jár el a kezem, de akkor két hatalmas pofont lekevertem neki. Végül csak odébbállt.
No, ezt egyszer én is kipróbálom – gondolta Zalán, és felnevetett.
– Szívós és szemtelen jószág a por, magasról tesz mindenkire – tette hozzá az öreg, mintegy jelezve, hogy nem fogja tudni megzabolázni a port.
– És a pókhálók? Azok is utálatosak?
– Nem. A pókok rendes fickók. Csak nem tudták elviselni a folytonos utazást. Összehány tak itt nekem mindent. Tele volt minden gusztustalan légydarabkákkal. De kedveltem őket. Néha még összejárunk kártyázni.
Ezzel fogta a lábast, a fülénél megpörgette, és felrakta egy polcra, jó magasra. Biztos, ami biztos, egy fedőt is tett a tetejére, nehogy megint beszabaduljanak a manók az Elveszett Játékok Szobájába.
– A mosogatást meg hagyjuk a csudába! A végén még elárasztod nekem az egész házat. Most pedig rendet vágok kis barátaink közt – jelentette be, és kimasírozott a házból.
A manók odalent a kertben hancúroztak, magukhoz képest egészen jól nevelten. Székláb lopva Jónás vacka felé tekintett, de a kecske nem mutatkozott. Félrehívta hát a locsolókannában gubbasztó Lányhering asszonyságot, és beszámolt neki csemetéi legújabb gaztetteiről. Zalán a ház ajtajából szemlélte őket, és azt vette észre, hogy Széklábnak igencsak nehezére esik féken tartani az indulatait. A beszélgetés végeztével az öreg sarkon fordult, és visszakacskaringózott a lépcsőn, fel a házba.
– Nem szeretek ilyesmit tenni, de megmondtam neki, hogy ha nem zabolázza meg a kölykeit, bizony kiteszem őket. Aztán boldoguljanak, ahogy tudnak!
Leroskadt az asztal mellé. Arcát a tenyerébe temette, megdörgölte a szemét, majd sóhajtott egy nagyot.
– A fél világot bejártam, hogy alkalmas lakhelyet keressek nekik, de semmit sem találtam. Közben meg szétszedik a házat. Ez nem járja.
– És mit mondott? – kérdezte Zalán.
– Hogy megteszi, amit tud.
– Vajon menni fog neki?
– Neki? Ennek a szerencsétlen vízimanó-asszonyságnak csöppnyi tekintélye sincs a gyerekei előtt. Sajnálom szerencsétlent, de ebben aztán tényleg nem tudok segíteni. Az viszont egyáltalán nem fér a fejembe, hogyan lehet világra hozni ennyi lelketlen kis szörnyeteget. És még szereti is őket. – Székláb ismét sóhajtott egy nagyot. – Mit szólnál egy nagy bögre tejszínhabos kakaóhoz?
Zalán úgy bólogatott, majdhogynem lerepült a feje. Az öreg felállt, az egyik tessék-lássék polchoz lépett, és kotorászni kezdett rajta.
Egy lábast nyújtott át Zalánnak. Összegömbölyödve, békésen aludt benne a barátságos, szőrös kis jószág. A fiú óvatosan megsimogatta, vigyázva, fel ne ébressze. Kolompóc finoman felmordult, és a hátára hemperedett. Szemmelláthatóan élvezte, ahogy szórakozottan vakargatni kezdték a hasát: fel-le kalimpált egyik hátsó tappancsával.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy azok odakint a testvérei – csóválta a fejét Székláb. Közben sikerült előkotornia a kakaóport, és egy Zalán nak köszönhetően tiszta edényt, majd nekiállt tejet keresni. Sorra nyitogatta a szekrényajtókat, míg végül az egyikből kikukkantott egy tehén.
– A friss tej az igazi, nem? – kurjantotta Székláb, és bemászott a szekrénybe, hogy megfejje a tehenet.
Tíz perc múlva már javában kortyolgatták a gőzölgő kakaót. Jókora kupac tejszínhab is került a tetejére, szintén a tehéntől, amelyik a szekrényben lakott. Zalán furcsa tekintetét látva az öreg elintézte annyival, hogy kedves állat, na.
Lassan hűlt a kakaó, Székláb sem sietett sehová, Zalán pedig örült, hogy végre nyugalom van, nincsenek a közelben a vízimanók, és beszélgethet az öreggel. Tucatnyi kérdése volt, mit tucatnyi, száz kérdése! Mire azonban végre sikerült kitalálnia, hogy melyiket tegye fel elsőként, Székláb egy húzásra kiürítette a bögréjét, lenyalta bajuszáról a habot, és felpattant.
– Mennem kell.
Az ajtó mellől felkapta szerszámos ládáját, és kiviharzott a házból.
Zalán csalódottan nézett utána. Mégis, minek kellett történnie, hogy így elrohanjon? A találkozásuk óta talán most először fordult elő, hogy az öreg nem kurtán-furcsán felelgetett, netán a bajusza mögül dörmögött, hanem már-már elbeszélgetett vele. Még kérdeznie sem kellett. Kedvetlenül kortyolt bele a kakaójába, de már nem esett olyan jól, mint amikor kettesben iszogattak.
A következő pillanatban vadul rázkódni kezdett minden.
Tányérok, szerszámok, könyvek és oldalszalonnák potyogtak le a polcokról, fiókok estek ki: tartalmuk a padlóra ömlött. A manók szállásául szolgáló edények éktelen csörömpöléssel törtek ripityára, a bennük lévő víz elárasztotta az egész helyiséget. Valahonnan halak fickándoztak elő. A szekrényben élő tehén idegesen felbőgött. Zalán az imént épp egy korty közepén tartott, ami most a száján és az orrán spriccelt kifelé, azután már csak a fejét védte, ahogy minden darabokra hullott körülötte.
A háztákolmány hangos csikorgás kíséretében megállt. Zalán feje mellett pedig egy bárd állt az asztalba, becsapódás közben kettévágva a fiú bögréjét.
Ez aztán közel volt.
Holtsápadtan állt fel az asztal mellől, egész testében cudarul remegett. A romokat pásztázva első gondolata a lábas volt, amiben Kolompóc szunyókált. Nagyon, nagyon remélte, hogy nem esett semmi baja. A szilánkok közé kotort, felszisszent, mert egy üvegcseréppel megvágta magát, de mindjárt el is felejtette, amint rátalált a szőrős vízimanóra. Még mindig az edényben feküdt, álmosan hunyorgott, de már javában majszolta az egyik arra tévedt halat. Zalán megkönnyebbülten elmosolyodott, és megsimogatta a kis jószágot. Nagyon úgy festett a dolog, hogy átaludta az egész felfordulást.
Kezében a lábassal keresztülevickélt a törmeléken, ki a ház elé. Odalent, a szirt tövében nem volt ekkora rumli: néhány letört faág és pár fej elgurult káposzta utalt csak az iménti hirtelen fékezésre. Az udvar közepén Székláb állt, egy hosszú létrával küszködött. A vízimanók a kerítés tövében csoportosultak.
– Ha valamelyikőtök most nem fér a bőrébe, bizony nagyon megjárja! – kiáltotta feléjük az öreg, és látszott rajta, hogy nem tréfál. Felemelte a fejét, és a magasba kémlelt. Az égbolton kövér bárányfelhők vonultak lustán, ám az egyikük feltűnően kisebb és csúnyább volt a többinél. – Mintha beteg volna – gondolta Zalán, bármilyen lehetetlennek is tűnt ez a megállapítás.
– Kérlek benneteket, álljatok meg egy kicsit! – kiáltott a felhők felé Székláb. És csodák csodája, azok hallgattak a szavára. Lecövekeltek az égbolton.
– Köszönöm. Egy kis segítségre lenne szükségem.
A felhők nem ellenkeztek. Székláb feléjük lódította a létrát, ami horgászbot módjára a sokszorosára nyúlt, a vége a felhők alját bökdöste. Az öreg lehajolt, szöszmötölt egy kicsit, megütögette az oldalát, mire a létra feljebb ugrott még vagy fél métert.
Székláb elégedetten csettintve nekitámasztotta az egyik felhő oldalának. Biztosan állt, a felhő szilárd támaszt nyújtott. Amikor erről meggyőződött, felnyalábolta szerszámos ládáját, és fél kézzel kapaszkodva mászni kezdett felfelé.
Zalán tátott szájjal figyelte, ahogy az öreg fokról fokra haladva lassacskán egyre kisebbre zsugorodott. Sokáig tartott, míg a létra tetejére ért, ezért letelepedett a lépcsőre. Onnan a vízimanókat is szemmel tarthatta, ugrásra készen, hátha valami butaságra vetemednének, de azok, úgy látszik, értettek a szóból, és nyugton maradtak. Kolompóc közben visszaaludt: a nyelvét kint felejtette, a halcsontvázat pedig, mint valami csúnya játékbabát, magához szorította, és így hortyogott. Álmában néha kapart egyet a lábával, máskor elégedetten felmorrant – fene jó dolga volt a kis álomszuszéknak.
Nem nagyon lehetett látni, mi történik odafent a magasban.
Székláb már a felhő tetején állt, tömzsi alakja teljesen beleveszett avattacukorszerű fodrokba. Elkiáltotta magát, mire két másik felhő közrefogta sápadt, beteg társukat, és finoman az öreghez terelt ék. Hosszú percekig semmi látványos nem történt, a zörgések, csattanások alapján az öreg valószínűleg a
szerszámai között válogatott, legalábbis odalentről Zalán csak erre tudott gondolni. Végül az egyik segítőkész felhő lassan alászállt.
Míg ereszkedett, a fiú lesietett a lépcsőn. Tolakodónak érezte kíváncsiságát, de mégis látni akarta, mi történik, ezért amikor a lépcső aljára ért, csendesen a fa árnyékába húzódott.
Mintha sűrű, tejfehér köd szállt volna a kertre, a felhő földet ért. A közepén Székláb kuporgott, karjaiban sárgás, koszos vattapamacsokra emlékeztető holmit tartott. Egyetlen hang sem hagyta el a torkát, de ráncokkal barázdált, ősöreg arcát könnyek áztatták. Elég volt egyetlen, röpke pillantás, és Zalán nak máris gombóc nőtt a torkában: az öreg szemében olyan szomorúságot látott, amilyet bár ne látott volna.
A kerítés tövében a vízimanók motoszkáini kezdtek. Zalán villámló tekintettel feléjük fordult, mire azok mozdulatlanná dermedtek. A nyomorultak fel sem fogták, mi zajlik körülöttük. Bár, ami azt illeti, maga sem volt biztos benne, hogy érti, főként zavarodottságot érzett. Hiszen gyerek volt, nem tudta felfogni, mit jelent a halál. Nap mint nap élvezettel mutogatták a tévéhíradóban a szerencsétlenségeket és a halottakat, de nem érezte a súlyát, mert amint befejezték a tudósítást, a vigyorgó műsorvezető már egy hűsölő kispandáról beszélt, utána pedig fogkrémet reklámoztak.
És noha tudta, hogya felhők nem élőlények, ezért meghalni sem tudnak, de Zalán már rájött, hogy Székláb mellett egészen máshogy fest minden, és a felhők igenis meghalhatnak. Felidézte azokat a nyári délutánokat, amikor feküdt a fűben, és a lomhán cammogó felhőket bámulta: az egyik nyúlhoz, míg a másik féllábú kacsához hasonlított, egy harmadik pedig szakasztott úgy nézett ki, mint egy kalózhajó. Mindegyik utánozhatatlanul különböző volt. És akkor Zalán megértette Székláb szomorúságát. Mert nem tudta megmenteni a felhőt, valami különleges örökre elveszett a világból.
A felhő egyre kisebbre töpörödött Székláb kezében, már csak foszlányok maradtak belőle, végül teljesen elenyészett.
Zalán ismét zajt hallott, és már nekikészült, hogy lehordja a manókat, amikor felismerte, hogya hang valahonnan felülről jön. Olyasféle nyikorgás volt, mint a rosszul olajozott zsanéroké – a lombkorona magasságában.
Tett néhány lépést, hogy kileshessen az ágak takarásából.
Odafent, akár egy seb, szétnyílt az égbolt, s a túloldalról éppen valami piszkosfehér, ruganyosnak tűnő holmit tuszkolt kifelé két ember.
Szürke munkásruhát viseltek.
Zalán rögtön tudta, hogy csakis Dobozvárosból jöhettek.
A Kiadó engedélyével.
