Idén fontos elhatározásra jutott a család. Az elmúlt hónapok nagy rohanásai mellett szinte semmi időnk nem maradt arra, hogy rendet rakjunk a házban, így csak gyűlt, gyűlt, gyűlt és szép lassan a fejünkre is nőtt a ház különböző pontjain megülő dologhalom.

Pontosítani sajnos nem tudok, a halmokban fellelhető minden, ami egy háztartásban található, így nem tudom egyértelműen azt mondani, hogy kizárólag ruhákról, könyvekről, nyomtatványokról, tisztítóeszközökről van szó. Nem. Ezek mindent tartalmazó kupacok.

A dolgaink ilyenforma csoportosulása, amellett, hogy – roppant idegesítő módon – kerülgetni kell őket, végül is mégiscsak jó valamire. Arra, hogy rájöjjünk, mennyi felesleges tárggyal vettük már így is körbe magunkat. Ruhákkal, amiket egészen addig elengedhetetlen tartunk, amíg el nem nyeli őket a fekete lyuk, mert akkor nem hiányoznak. Kiegészítőkkel, eszközökkel, amik nélkül meg aztán végképp boldogan elvagyunk. Zoknikkal, amikből azt hisszük, sosem elég, holott mostanában hat-hét, vetésforgóban előbukkanó párral találkozom, mégis – nem halok bele.

Álltunk a múltkor a rend megsemmisült romjai felett, és megszületett az elhatározás az idei karácsonyt illetően; közel sem volt olyan fájdalmas, mint gondoltam volna ezelőtt öt évvel. Ha már ennyi felesleges tárgyunk van, minek gyarapítani? Úgy döntöttünk, ezen a karácsonyon szigorúan tilos bármit is vásárolni a másiknak. Se újabb nyakkendő, se parfüm, se ruha, se könyv (az fáj egy kicsit, de majd utána pótlom magamnak), se serpenyő, se gyertya, semmi.

Helyette inkább bevesszük magunkat januárban egy meleg és gőzös fürdőbe, hogy a kellően zsúfolt és küzdelmes évet valami pihentetővel zárjuk.

Ám a Nagy Ajándékmentesség jótékony hatásai már most megmutatkoznak. Egyszerűen nem hat meg egyik karácsonyi vásár sem, nem ragadok le a kirakatoknál, nem stresszelek azon, hogy kinek mit adjak, és azon sem gondolkodom, hogy minek örülnék, és mennyire nem fogok annak, amit kapok majd, mert nem az lesz, amit előre kigondoltam.

A felnőtt karácsonyaim persze eddig sem teltek ajándékba fulladással, sem indokolatlan pénzköltéssel, de így még inkább valami másra helyeződik a hangsúly. Például arra, hogy a Szentestét nem görccsel, hanem nyugalommal várom, és ajándékok híján kénytelen vagyok az együtt töltött időt várni. Meg a vacsorát, amit végre – csomagolás helyett – időben meg tudunk majd főzni.

A legnagyobb kihívás viszont még hátra van: letiltani anyánkat a sokezredik karácsonyi dísz megvásárlásáról. De már megvan a módszer, leviszem a pincébe, és fapofával előpakolom neki az összes eddigit. Aztán otthagyom, hogy rakja el ő. Biztos vagyok benne, hogy mire végez, nem hogy kedve, ereje sem lesz még egy arany tárcsalakkal lefújt szárnyú műanyag angyalkát venni a bejárati ajtó fölé.

De vásároljon mindenki nyugodtan. Én egy kávézóból nézem majd, és mosolygok...