„Minden egyes dolgot úgy látunk, mint ami valahol van. Ha egy embert észlelünk – akkor az őt körülvevő tér, valamint a térben lévő tárgyak azok, amik meghatározzák. Ezenfelül persze mi magunk személyesen.”
Kukkolni mindenki szeret. Titokban meglesni, méregetni, fürkészni, szemünkkel letapogatni azokat a parányi fragmentumokat – egy szájat, egy kezet, egy lábat, kivillanó dekoltázst, tetoválást, fekete körömcipőt, hússzín nylon harisnyát –, amik a világban körülvesznek minket. Törékeny töredékek ezek, felszínes észlelések, amik mintegy mellékesen, a reggeli rohanásban vagy hajnalban, buli után hazafelé tartva, hol jobban, hol kevésbé megfigyelve néma (el)árulói viselőjük életének.Ki ne játszotta már volna, hogy a buszon utazva teljes élettörténetet kreált egy könnyes szempár, elmaszatolódott rúzsfolt vagy munkától bütykös kézfej köré? A metró illúziók pontosan ezt teszi, deréktól lefelé... az utazók cipőjére szűkítve a szemlélődés és értelmezés körét. Bár az ötlet nem egyedülálló – számtalan fotó- és közösségi blog született már az utcán, villamoson, metrón elkapott élet- és láblátképek (fotó), beszélgetésfoszlányok (szöveg) ígéretes tematikáján elindulva –, de a metró illúziók bevallottan nem is akar több lenni annál, ami. Ez az őszinte egyszerűség a szerző rövid, félmondatos, szubjektív reflexióival kiegészítve mégis hosszú távú helyet bérel neki az rss-olvasónkban.
Eljátszottunk mi is a képekkel, no meg a gondolatokkal, milyen lenne, ha mi készítettük volna őket.
A védő-háló csábításának alkotóelemei
Fiatal lány, a fehér neccizé és a titokzoknival – hát akkor miért nem maradhat titok? – hordott balerinacipő igénytelensége egyszerre bájosan kacér és rémisztő. Mondom, fiatal. Még keresi magát, a stílusát, az életét. Tetszik neki egy kis ez, tetszik neki egy kis az, magára kapkod mindent, ami kicsit is felkelti a figyelmét, vagy ami kicsit is figyelemfelkeltő. Érettségi után rögtön dolgozni kezdett egy körúti ékszerüzlet eladójaként, hogy elköltözhessen otthonról. Nem mintha nem szeretné a szüleit, de az apjával sosem jöttek ki jól, mert mindig meg akarja mondani neki, mit csináljon. A mellette ülő fiú nem a barátja, ahhoz túl nagy a távolság közöttük – minden értelemben. Majd alakul.
Az egyensúly rövid hatása
Egyetemista. Egyszerű, stílusos, szép. A lábai is szép, a keze is szép. Nem szereti túlbonyolítani a dolgokat, de gyakran feszült. Annyi minden van, amit meg kéne tenni, annyi minden van, amit át kéne élni, közben pedig annyi mindenki van, akinek meg kéne felelni. Még a cipőjéről is süt a tétova tanácstalanság: menni, ahová a kötelesség hív, vagy elmetrózni a világ végére, ahol csak azt csinálná, amit igazán szeret? De nem lehet, a szerelvény mindjárt befut, lába épp lépni készül. Visszaáll az egyensúly.
Érzékeny tánc
Égig érő szerelem. Térd fölött teljes az összefonódás; a lány kapaszkodik, a fiú ad neki biztonságot. Fárasztó volt a nap, jól esik az álla alá hajtani a fejét és átölelni a derekát, mintha csak táncolnának. Az évekkel ezelőtti este jár a fejében, mikor megismerkedtek: a lányokkal mentek bulizni, de ahogy a helyre értek, azonnal észrevette magának a fiút. Azóta minden nap olyan, mintha a föld fölött lebegne.
Aszimmetrikus kontraszt, statikus térkitöltéssel
Jól karban tartott ötvenes. Az óráját nézi, mert késésben van. Minden hétköznap reggel 8:15-re szokott beérni a hivatalba, de az éjjel rosszul aludt az aggódástól, mert az unokája manduláját ma műtik. A látszatra azért ilyenkor is ügyel: gondosan sminkelt, a haja festett (amúgy is hetente jár fodrászhoz), csinos blúz és szoknya az elmaradhatatlan magassarkúval. A férje szerint még most is jó nő, de ő sokszor érzi öregnek és fáradtnak magát. Ezért boldog, ha az unokája náluk van, mellette újra fiatal lehet. Ha beértem, felhívom az lányomat – gondolja.
Tessék, lehet folytatni...