Terrence Malick új filmjét úgy várta az itthoni közönség – legalábbis egy része, mondjuk én –, mint a Messiást, főleg azok után, hogy be sem akarták itthon mutatni.

De szerencsére bemutatták. Azóta is próbálom helyrerakni az élményt, és most már egész jól megy. Mondjuk, ebben nagy segítségemre volt az, hogy fogalmam sem volt, hogy mit várjak tőle, így nem kellett csalódnom, se felfelé, se lefelé.

Az Élet fája jó film, komolyan. De nem azért, mert van benne Brad Pitt meg Sean Penn, sőt, nekem utólag ők maradtak meg a legkevésbé. Penn egyenesen bujkál a filmben, csak pár látomásszerű vagy kiragadott pillanatra jelenik meg – az ő szerepe kimerül abban, hogy keretbe helyezze a filmet, amiben voltaképpen nem történik semmi azon kívül, hogy megszületik három fiúgyerek, felnőnek, és valahol elvesztik az ártatlanságukat.


A filmben se a történet, se a párbeszédek nincsenek túlzottan bő lére eresztve: a szereplők nem sokat beszélnek egymással, csak egy-két mondatot hallunk azok közül, amiket egymáshoz intéznek, amelyek utalnak arra, hogy miről lehet szó. A szavakra nem helyeződik túl nagy hangsúly, néhányat leszámítva, amik között ott van az Uram, anyám, bátyám és a szeretet, mert azok viszont számtalanszor elhangzanak. A többi gyakorlatilag felesleges is, a képek szavak nélkül is ugyanannyit mesélnek el a három fiú gyerekkoráról.

A film belső monológjai, amik meg-megszakítják az egyébként is ide-oda ugráló történetet, az életre, annak értelmére, és a szeretet kérdéseire keresik a választ, bár ezek főleg költői kérdések, és csak úsznak a levegőben és a gyönyörű animációkban. Terrence Malick ezzel jó hosszú perceket tölt ki, gigantikus, globális és földöntúli utazásra viszik a nézőt, amíg a szemünk előtt fejlődik ki az élet. Ezek alatt a mágikus tripek alatt hol úgy éreztem magam, mintha a Melankóliát nézném, hol úgy, mintha a National Geographic egyik művészi tökéllyel összerakott természetfilmjét, néhol pedig hagytam magam és az egész mozit feloldódni a galaxis gyönyörében. Tényleg szép, csak utána nagyon az ember arcába vág a város – de ez már nem Malick gondja.


Az élet fája súlyos és szemet gyönyörködtető film, amiben még a csúnya is finom, és tragédia is megszépül. Emmanuel Lubezki operatőr igen jó munkát végzett, bár eltart egy darabig, amíg a szem hozzászokik a folyamatosan mozgásban lévő kamera képéhez. Viszont, amint ez megtörténik, a néző simán fel tudja venni a film mozgását. A kamera ide-oda úszkál, hol közelít a szereplőkhöz, hol távolodik, az eget pásztázza vagy épp a földet, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt. A képek hangulata elér a nézőkhöz, mivel Malick nem sajnálja az időt a részletek bemutatására. Hajszálak, vízcseppek, földrögök és koszos gyerekek, anya keze és apa ütései, vagyis minden, ami megmarad a gyerekkorból.

Hogy a filmben hol, mikor és kivel történik tragédia, az nem is fontos, ahogy az sem, hogy a felnőtt fiú mire használja a gyerekkora emlékeit. A globális kérdésekre pedig úgyis tudjuk a választ – azt, hogy van ugyan, de az csak az élet végén derül ki.