A divattervezővé előlépett bábszínészről azt kell tudni, hogy iskoláskorában még a kötelező kötni és varrnivalót is az édesanyja és a nagymamája készítette el helyette, hogy ne kapjon négyest. Később mégis előbújt Szélyes Andreából a szabás-varrás szeretete. 2002 óta divatbemutatókkal örvendezteti meg a ruha- és paródiaszerető közönséget, mert egy Szélyes Andrea-bemutatón minden megtörténhet: még az is, hogy megölnek valakit a színpadon.

Mostanra készült el a kollekció. Tavaly pont december tizennegyedikén volt a bemutató, karácsonyhoz közel, s akkor jött ez a karácsonyi ötlet. Az idén már novemberre terveztem, de nem készültem el, átcsúszott decemberre, s akkor azt mondtam csinálok egy ilyen sorozatot.

Akkor lesz harmadik is jövőre?

Igen, bár minden évben azt mondom, ez volt az utolsó. Most is négy hét alatt hoztuk össze ezt a kollekciót, a barátnőm segített varrni, de akkor is fárasztó harminc ruhát megvarrni négy hét alatt. Nem is a varrás, ha te tudod, hogy mit szeretnél csinálni, akkor megy, mint a karikacsapás, de vannak két-három napos holtpontok, amikor állsz, nézel ki a fejedből, és nem tudod, mit hozzál ki abból az anyagból. Vagy van, olyan nap, hogy leszabsz három-négy ruhát, megvarrsz kettőt, mint például az utolsó napon: nem volt meg egy kabát, a szürke csipkés estélyi ruha, s hajnali öttől nyolcig varrtam meg.

Na de vissza a legelejére: hogy jön össze a színészet, bábszínészet a divattervezéssel?

Sehogy. Amikor én leérettségiztem nem jutottam be a színire elsőre, akkor otthon ültem, tanítottam és hobbiból elkezdtem kötni. Azt kell tudni, hogy amikor még iskolába jártam, s voltak ezek a kézimunkaórák, hát én voltam a legbénább. Anyukám kötötte meg a sapkát, a sálat, hogy ne kapjak négyest, s nagymamám varrta meg a réklit, ami a feladatom volt nyolcadikban. Később mégis kötni kezdtem. Abban az időben azonban nem voltak ilyen különleges szép ruhák, nem is igazán lehetett kapni anyagokat, kötnivalókat. Én szép lassan fogtam neki, kaptam két-három fonalat Magyarországról, s megkötöttem. S így alakult ki lassan. Kezdtem egy szatmári üzletbe bedolgozni egyedi pulóvereket, látva, hogy itt Vásárhelyen megy. Próbáltunk, kötöttünk, felöltöztettem az uramat, magamat, a barátnőimet, akkor nem voltak meg a gyerekek. Ez mind így kezdődött. Az első divatbemutatómat 2002-ben csináltam, akkor nagyon nehéz évem volt, s mondták nekem, hogy szedd össze magad, s csinálj valami olyant, ami neked tetszik. Akkor jött a bábszínházból Barabás Olga, s kérdezte, hogy mi lenne, ha az évadot egy divatbemutatóval kezdenénk. Nekem soha nem volt annyi energiám, hogy összeszedjek egy bemutatóra való ruhát egyszerre, akkor megcsináltam. Az első kollekcióban 13 ruhát mutattam be, azok tiszta vászonruhák voltak, és még emlékszem, hogy közönséges spárgával voltak díszítve. Tiszta natúrba mentem át. Akkor utána elindult a lavina, kicsit kedvet kapsz hozzá, gyűjtögeted a ruhát. Volt bemutatóm Budapesten is, a bábszínházban meg minden évben lett. Akkor már úgy osztottam, szoroztam, hogy legyen időm ezeket is megcsinálni. A tévében is láttam minap, hogy azt mondják rólam, hogy designer. Na, nem vagyok designer, képzettség szempontjából bábszínész vagyok és dramaturg.

Akkor a ruhatervezés egy hobbi?

Igen, hobbi. Kicsit költséges hobbi, de hobbi. Vannak alkoholfüggők, drogfüggők, én meg anyagfüggő vagyok. Elmegyek egy üzletbe, meglátom az anyagot, ha a padlás, a polc tele van anyaggal, akkor is megveszem. Ha kevés pénz van nálam, akkor annyit költök rá, ha több, akkor többet.

S eladod később a már kész ruhákat?

El tudnám adni, csak sajnálom. De most már a kés oda van téve a torkomhoz, azt mondták otthon, hogy ha még egy sor ruhát behozok a házba, azzal együtt megyek ki én is. Az én szobám tényleg tele van, szilvalekvár-kavarókon lógnak a ruhák. Egy fal tele van velük. Sajnálom eladni ezeket, mert rengeteget dolgozom velük, sok kézimunka is van rajta. Elég szépek az anyagok is, amiket nem innen hozok, hanem Magyarországról, de Angliából is kaptam sok szép anyagot, meg bárhova megye külföldre, ott harisnyát veszek a kollekcióhoz és anyagokat meg fonalakat.

Nem voltam túl sok bemutatódon, de már most veszek észre olyan jellemzőket, ami szerintem olyan „szélyesandis”. A kapucni például.

Igen, a kapucni meg a szögletesen lógó szoknyák jellemzőek rám, az idén pedig semmi olyant nem akartam, ami a tavaly is volt. Vannak dolgok, amik azért is kerülnek be a kollekcióba, mert én is szívesen hordom: ilyen a kapucni, a magas nyakú, jobban szeretem azokat a szoknyákat, amelyek oldalt szögletesen lógnak, mint a klasszikus simát. Na de idén igyekeztem picit a vintage-re átmenni, az ötvenes-hatvanas évek divatja szerint.

Milyen elképzelések szerint alakult a kollekció?

Mindig az anyag a fő szempont, abból indulok ki. Én nem tudom általában úgy csinálni a kollekciót, hogy akkor most csak egy stílusra megyek rá. Az idén mégis sikerült egy picit többet mutatni egy korról. Olyan Marylin Monroe és Audrey Hepburn típusú ruhákban gondolkodtam: sima klasszikus kesztyűk, kicsi kalapok, loknis és sima szoknyák, nem túlzsúfolt, hanem klasszikus és egyszerű.

Amikor nekifogsz a tervezésnek, figyelembe veszed azt is, hogy mi a divat ebben az évben?

Nem. Divatbemutató a neve, de nem a divatból ihletődik. Őszintén sokszor azt sem tudom, hogy mi a divatszín. Mindig év végén meghatározzák a következő év divatját, de lehet, hogy én pont év végén tudom meg, hogy mi volt a divat. Esküszöm, most sem tudom, hogy mi volt. A tavaly tudtam, hogy a lila. Idén nem tudom, de nem is érdekel. Bár szoktam nézni a divatlapokat, vagy a Fashion Tv-t. De eleve elhatárolom magam ezektől, mert félek, hogy nehogy valamit leutánozzak, sokan mondják is, hogy ez hülyeség, mert már régen minden ki van találva, csak a formák, anyagok variálódnak. Az én bemutatóim attól másak, mint egy normális bemutató, hogy én nem modellekkel dolgozom. Annak idején színésznőkkel csináltam a divatbemutatót, s mindig paródiát csináltunk belőle, minden ruhának volt egy humoros kommentárja, szidtak is sokat, hogy annyi szép ruha van, s akkor én miért viccelem el. Mondtam, hogy azért mert nincsenek igazi modelljeink, s ezt a hátrányunkat felhasználjuk a javunkra, s így senki nem tud megkritizálni azért, hogy az meg az, hogy jár a színpadon. A színésznőknek mindig is azt mondtam, hogy azt csináltok a színpadon, amit akartok. Szellemesek voltak, humorosak voltak, és más volt, mint a normális divatbemutató.

Ezúttal paródia helyett koreográfia volt…

Igen, nekem mosogatás közben jönnek az ilyen horror ötletek, hogy valakit öljünk meg. Úgy volt elképzelve az egész koreográfia, hogy egy tolvaj bekerül egy varrodába, de csak elhagyott, pókhálós helyiséget kap, zajt csinál, s erre kijön a designer szelleme, hogy ki háborgatja az ő nyugalmas varrodáját. Közben valahogy összebarátkoznak, s akkor bemutatja neki a varrodát, s elmeséli, hogy is halt meg. Az egész története az, hogy a designer és a menedzser szerelmes ugyanabba a manökenben, ezért is voltak táncok és féltékenykedési jelenetek a bemutatón. Úgy akartam eredetileg, hogy amikor a manöken kijön mennyasszonyi ruhában, akkor lelövi a designert a menendzser a színpadon, de aztán úgy döntöttük, hogy ne a színpadon, hanem kifele jövet öljük meg.

A mindennapokban milyen a viszonyod a ruhákkal?

Jó, illetve szépen szeretem őket a szekrényben. Van egy pár ruhám nyáron, amelyeket imádok és használok, télen sajnos lustaság miatt is, de a munkahely miatt is az egyszerűbb ruhákat választom, hiszen próbálni kell, átöltözni kell. Sokszor megkérdezték már tőlem pont ezért, hogy nincs, aki varrjon nekem ruhát. Megesik, hogy megcsinálom a ruhát, nagyon szeretem, jól is áll, bálra, bemutatóra felveszem, de az utcára már nem. Van egy nagyon szép nyári ruhám, egyszer végigmentem a városon vele, s mindenki megállított, következő alkalomkor a sarkon megfordultam, hazamentem és átöltöztem. Engem zavar, ha megfordulnak utána, tudom, hogy büszke kellene legyek rá, de mindig attól félek, nehogy úgy tűnjek, mint egy kakadu: ki vagyok öltözve, s azért nézzenek.