Alejandro Almanza Pereda munkáit nézve az embernek igen kellemetlen érzése támad, amiről nem biztos, hogy meg tudjuk mondani, mi okozza.

A mexikói születésű, de New York-ban élő és alkotó művész installációi között találunk kicsiket és nagyokat, bonyolultakat és egyszerűeket, furcsákat és könnyebben értelmezhetőeket, ám egy dolog mindegyikben közös: hogy borzasztóan zavaróak.

A műtárgyak nem tartalmaznak emberi testrészre vagy vérre hajazó dolgokat, szürreális torzszülötteket, sem egyéb ilyesmit, mégis zavarba tudják hozni a szemlélőjüket. Az alkotások nagyja ugyanis egymástól teljesen eltérő funkciójú és anyagú tárgyakat tartalmaz. Ez még nem lenne elég arra, hogy megzavarja a modern művészetekben jártas, tapasztalt gyomrú befogadót, ám ezek között a tárgyak között – ha jobban megnézzük – fellelhetünk bizonyos kapcsolódási pontokat.



Például azt, hogy az egyikkel tönkre lehet tenni a másikat. Egyik installációjában a művész egymásra rakott üvegdobozokban helyezett el baltákat, késeket és betonkockákat, de emellett bonsai-okat, papírfecniket és rizspapír lámpákat is. Bár a tárgyak nem érhetnek össze, az üvegdobozok azt a látszatot keltik, hogy ez bármelyik pillanatban megtörténhet.

Pereda installációinak ez adja a legidegesítőbb hatást – hogy egy kalapács csak pár centire van egy halom üveggömbtől. Nem ér hozzájuk, de ott van a közelükben. Vagy az asztalnak támasztott diszkógömb esete, amelyen látszik, hogy egy egészen apró lökés is tönkretenné a gyönyörűen megterített asztalt.



Pereda művei olyanok, mintha vagy a katasztrófák előtti utolsó nagy csöndet akarnák ábrázolni, vagy a társadalom egészének alapvető kérdését – vajon mennyire stabil szerkezet, amiben élünk? Mikor fog megbillenni, hogy utána estében darabokra törje saját magát?

Ahogy az installációk nem omlottak össze, úgy a társadalom sem. Még.