A film és televízió eszközeivel nem úgy kell versenyezni, hogy a színház is beáll a versenybe. Az olyan mintha sífutó versenyen el akarna indulni a súlyemelő, mert most az a trendi.
Ránézek az életemre, ez a címe az új beszélgető könyvnek, amely Kovács Leventéről szól. Hogy született ez a könyv. Ha jól tudom nem a szerző, hanem éppen az ön ötlete volt?
Az én ötletem volt igen, és én kértem fel Kádár-Dombi Katát, hogy ha van kedve, akkor készítsünk egy beszélgető könyvet, ugyanis nyugdíjba mentem 2010-ben, s azt gondoltam, hogy ez egy olyan korszak, amikor vissza lehet nézni bizonyos dolgokra. Más lett az egyetem vezetése, más a színházé is, más konstellációk alakultak jobbról balra, és hát ilyen számvetés félére gondoltam először. Közben jött a tévében egy egyórás beszélgetés velem és a feleségemmel, ahol megtörtént egy fajta visszatekintés az életünkre, s az az ötletem támadt, hogy ne csak a színházról szóljon az egész, hanem Vásárhely életéről, és mindarról, amit én itt végigéltem. Arra gondoltam, hogy ezt egy olyan emberrel kell megcsinálni, aki mindettől abszolút távol áll életkoránál és származásánál fogva is, hiszen fiatal és máshonnan jött. Arra voltam kíváncsi, hogy egy ember milyen kíváncsisággal közeledik egy olyan világhoz, amit ő nem ismer.
Kovács Levente élete számokban is összegezhető…
Igen, 47 évig voltam az egyetemen, mindent végigjártam gyakornok professzorig, 37 évig voltam a vásárhelyi színház munkatársa, mint külső rendező, egy időben másodállású alkalmazott, egy évig igazgató. Akkor 25 évig vezettem az egyetemi színpadot, és 15 évig voltam a nagyváradi színháznál is másodállású alkalmazott. Pont azon nevettünk, hogy ha ezek egymás után következtek volna, akkor kijön vagy 120 év munka.
Az hogy valakinek az életéről megjelenik egy könyv, az egy szakasz lezárásának számít, vagy épp egy újnak a kezdete?
A Ránézek az életemre egy olyan nem befejezett cselekvésre utal, arra, hogy ez ilyen és olyan volt. Megyek és ránézek. Az élet olyan, hogy ő visszanéz. Ez a ránézés egy adott pillanatot rögzít, de nem gondoltam, hogy ránéztem az életemre, összegeztük, megvan a leltár, kész vége. Dolgozok tovább, ahogy az erőm, egészségem s a körülmények engedik. Ez azonban egy részösszegezés, amíg világosan tudok emlékezni. Jön aztán egy kor, amikor az emlékek vagy megszépülnek, vagy megfakulnak. Ezt a múló pillanatot rögzíteni kell.
Nem csak Kovács Leventéről szól akkor, hanem Vásárhelyről is?
Így van. Olyan dolgokra térek vissza, amelyek nem mindennap vannak a köztudatunkban, a vásárhelyi élet alakulásáról, arról a civil életről szól, amelyben én felnőttem. A vásárhelyi életben igen erős szerepe volt egy középrétegnek, amelyhez kisiparosok, kereskedők, tanárok, tanítók tartoztak, ez egy igen színes közösségi életet élő társadalmi élet volt. Nagy összejövetelek voltak annak idején, persze ehhez az is hozzá jön, hogy nagy családok voltak akkor. Nálunk volt éveken keresztül olyan családi összejövetel, hogy harminc ember is összegyűlt. Ezekből a beszélgetésekből, a családi problémáknak a megbeszéléséből én rengeteget tanultam. Annál is inkább, mert volt egy olyan időszak, amikor egyedül voltam gyermek, s nem volt mit csinálni velem, mindenhova el kellett vinni.
Más, egyrészt abban, hogy ma az emberek sokkal elfoglaltabbak, szétesettebbek a családi és emberi viszonyok. Mindenki rohan valami után, de az, hogy nagyobb családok kialakuljanak, vagy nagyobb közösségek, akik rendszeresen összejönnek, az nincs már. Nekem volt egy bandám. Ez a bandám 13 házaspárból állt, akiknek én mindig színházjegyet szereztem a vendégjátékokra és bemutatókra. Ez a színházban volt az ötödik sor, ehhez még jött egy-két szék: az Oláh Tibor és meghívottja. És ebből a 13 párból másfél létezik ma: egy házaspár és egy özvegy. A többiek elmentek, van aki, meghalt, de nagyon sok élnek külföldön. Ez a fajta lemorzsolódása a középrétegnek sajnos minden területen megvan. Na most, Vásárhely belső tereivel is hasonló a helyzet, látszik, hogy nem egy százötvenezer lakosú nagyvárosra terjedtek. Én például, ha az Egyesülés vagy Tudor negyedbe megyek, úgy érzem, mintha más városba mennék. Az ott nem Vásárhely, nincs meg az a fajta feelingje. Én a régi főtérhez közel laktam, azt szoktam meg, az új Színház tér mind a mai napig olyan, mint tehénen a gatya. Annyira nincs köze a városhoz. Sokáig a színházat sem szerették a marosvásárhelyiek. Sajnos ehhez tartozik a Köteles utca is. Ahol most a színiakadémia van, ott a Minorita rendnek egy hatalmas nagy kertje volt évszázados fákkal. Ezeket kivágták ’49-50-ben. Én abban a dzsungelszerű kertben évekig játszottam. Mindannyian emlékszünk, hogy a Pál utcai fiúknál milyen volt az a nagy szomorú pillanat, hogy el kellett hagyni a grundot, mert elkezdték az építkezést. Na nekem is el kellett menni ebből a kertből, mert elkezdődött az építkezés. Akkor ez nekem annyira fájt, hogy megfogadtam kilenc évesen, hogy ezt az épületet egyszer én fel fogom robbantani. Ehhez képest negyvenhét évig ott dolgoztam. Ez a robbantás enyhén szólva nem sikerült.
Ön rendező lett, de az ember kis korában azt sem tudja, mit jelent ez…
Persze, de nekem volt egy érdekes gyerekkori élményem, talán azért is, mert a családban is voltak ilyenfajta emberek, akik kacérkodtak művészettel, zenével, ezzel-azzal. Én negyedikes voltam, amikor a pionír osztagunk kapott egy feladatot, hogy a mostani Predeal utcában egy munkásotthonban tartsunk műsort a néniknek, bácsiknak. Lementünk azt mondtuk az egy színpad, és előadunk egy darabot. Ezt a színdarabot én írtam, én rendeztem, s én játsztam a főszerepet.
Mikor is volt ez?
Tíz évesen. Ez egy nagyon nagy élmény volt. Persze milyen volt a rendezés akkor? Én megmondtam, hogy te itt ülsz, én itt ülök, te kimész, ő bejön, s csináltuk. De nekem úgy megtetszett az egész, nagyon nagy pillanata volt az életemnek. Aztán bolyais diákként is kezdtem ilyeneket csinálni, rendeztem diákműsort, később elkerültem az egyetemre, s ott kezdtem a színházat Kolozsváron jobban megismerni. Én 16 éves koromban érettségiztem, s akkor szerettem volna rendező szakra menni, de magyarul nem volt rendező szak. Csak Bukarestben volt, és hát akkor felvilágosítottak engem, hogy Bukarestben egy 16 éves magyarnak a rendező szakra bejutni esélye egyenlő a mínusz negyvennel. Nem beszélve arról, hogy románul sem tudtam tisztességesen. Itt akkor nem volt szokásos, hogy magyar gyerekek románul tudjanak, s azt mondta a tanárom, hogy végezzem el a magyar irodalom szakot, mert ott, amit tanul az ember, az nagyon fontos egy rendezőnek, s aztán meglátjuk, mi lesz. Aztán amikor hazakerültem, elkezdtem a Bolyaiban színjátszó csoportot vezetni, közben magyart tanítottam két évig, s egyszer egy színjátszófesztiválon az akkori színiakadémia vezetői ott voltak, és áthívtak gyakornoknak.
Rendezőnek?
Nem kimondottan rendező, inkább ez egy tanulási folyamat volt: színészosztályokban dolgoztam színésztanárok mellett színészképzésben, mert rendezői képzés nem volt, de ez tulajdonképpen egy rendezői iskolával is felért. Én eléggé szétszórtan mindenfelé dolgoztam: tanítottam beszédtechnikát, filmtörténetet, színháztörténetet. De mindezek végül jók voltak, mert adott dolgokra ráláttam, az volt a szerencsém, hogy már rögtön az első évben Harag György egy megkezdett darabját rám bízták, hogy fejezzem be. Az jó indulás volt, mert jól sikerült, és akkor ott kezdődött egy hosszabb folyamat. Végül Bukarestben elvégeztem a rendezői szakot, és akkor közben kialakult, hogy különböző színházaknál elindult egy rendezői pálya. De emellett a színészképzés maradt az én életem.
Ha valaki megkérdi, hogy mi a foglalkozása, akkor mit mond?
Hát ez nagyon jó kérdés, mert én úgy gondolom, hogy színházi ember vagyok, de ugye ilyen besorolás nincsen a román munkakönyvben. Ez tulajdonképpen megfoghatatlan, mert én a színházat nem egy sávon – csak a rendezésben, vagy csak a színészetben – hanem egységében éltem meg. Nem játszottam nagy előadásban, bár több felkérésem is volt, de a színészképzés, a rendezés, a rendezőképzés, a dramaturgiai munka mellett rengeteg szövegkönyvet is írtam, musicaleket rendeztem. Én úgy mondom, hogy egy színházi ember vagyok. Egy szerencsétlen színházi ember, akinek nincs foglalkozása.
Miért a színpadi háttérmunka és nem színpadi reflektorfény?
Én voltam egyetemi műkedvelő színjátszó is, és ott fedeztem fel azt az érdekes jelenséget, hogy ültem a színpadon, s előadás közben nem tudtam kellőképpen a saját munkámra koncentrálni, mert folyton figyeltem a többieket is. Erre felfigyelt a rendező is, és azt mondta, hogy te nem színésznek való vagy, hanem rendezőnek való vagy. Adott munkákat is nekem, s aztán bebizonyosodott, hogy neki van igaza. Nem is vonzott különösebben az, hogy én színész legyek.
Meg tudná számolni hány előadást rendezett?
Így egyben sohasem adtam össze, olyan százötven körül lehet.
Sok kedvence lehet, de van olyan előadás, ami még kimaradt az életéből és mindenképp szeretné megvalósítani?
Van egy nagy fájdalmam, a Lulu című dráma, amelyet háromszor kezdtem el, és mind a háromszor abba kellett hagyjam. A főszereplő nő, és ez a világirodalom egyik legnehezebb és legösszetettebb női szerepe. Olyan személyi adottságok is szükségesek, amelyek nem mindenkiben vannak meg. Háromszor kezdtem el, és sose sikerült. Én nagyon átdolgoztam dramaturgiailag, jeleneteket próbáltam belőle, főiskolán kísérletezgettem, és a Jóistennek sem sikerült.
Háromszor három különböző főszereplővel próbálta?
Három korszakban a 16 év alatt.
Most nem lát olyan színésznőt, aki esetleg Lulu lehetne?
Láttam, de elment Magyarországra. Az az osztály, amelyikkel utoljára a Körtáncot csináltam, abban van egy Lulu-jelölt. Én láttam a Lulut színpadon, jelen pillanatban szerintem a legnagyobb magyar színésznővel, Udvaros Dorottyával. Ott láttam, hogy ez milyen fantasztikus energiát és ugyanakkor naivan tisztának tűnő külsőt, és nagyon bonyolultan rombolt lelki világot egyesítő figura kell legyen. Ezzel az évfolyammal nagy szerencsém volt, pedig beugróként kerültem hozzájuk, de az nagyon jól sikerült. Úgyis hívom az évfolyamot, hogy a bónusz. A bónusz évfolyam.
Simon Andrea, Fazakas Júlia, Kovács Levente, Farkas Ibolya, Bartha Boróka, Kátai István, Viola Gábor, Domokos László, Béres Attila, Ozsváth Noémi, Győry András Botond, Kovács Ágnes Anna (1996)
Csak kimentek Magyarországra…
Igen, és úgy tűnik, vannak ilyen generációk. Életem egyik legnagyobb fájdalma, hogy az a kedvenc osztályom, amelyben Kátai István, Béres Attila, Simon Andrea volt többek közt, elment. Volt egy előadás, amelyben az egész osztály fellépett, a Más gömb nincs? című előadás. Időnként ma is megnézem. Az a fajta lenyűgöző energia, amit ez a csapat magából sugároz, annyira fájdalmasan érint, hogy mindig elsírom magam. Hogy milyen erő tudott volna lenni ebben a színházban, hogyha ők itt maradnak. Van vagy 14-16 ember, aki elveszett és az energiája sokat jelentett. Valahol igen önigényesek voltak, úgy érezték, hogy többre hivatottak, mint amennyi adatik nekik. Nagyobb közegben akarták magukat kipróbálni, ezért is nem tudok rájuk haragudni. Próbálkoztak, elmentek, de messze nem ott vannak, ahol lehetnének a tehetségükkel. Vagy mi lenne a színház ma velük.
Igen, én mindig csak hallom, hogy milyen a mai színház és bezzeg a Székely Színház idején. Hogy látja ezt ön? Ez egy valós fájdalom, vagy az ember természete ilyen nosztalgikus?
Sok minden együtt van ebben, először is: a Székely Színház nem úgy volt jó színház, hogy összehasonlítom a maival. A színház mindig a pillanatnak szól, és az, ami 1952-ben igen hiteles pillanat volt a színházban, lehet, hogy ma semmit sem jelentenének. Ugyanúgy, lehet, hogy egy mai nagyon jónak vélt előadást visszaröpítenénk abba a korba, akkor teljes idegenség, vagy elutasítás fogadná. Semmi értelme nincs a Székely Színházat összehasonlítani. A Székely Színháznak az akkori élet és akkori közönség, az akkori színházi világ kontextusában volt meg a rendkívüli értéke. Ennek volt egy fénykora, hosszú évekig képesek voltak repertoárszínházként műsoron tartani darabokat. Nagyon erősen benne volt a város életében, lévén, hogy nem volt máslehetőség. Az emberek színházba jártak és moziba jártak. A színházba járás a vásárhelyi életformának egy egészen erős és sajátos vetülete volt. Akkoriban készültünk napokkal előre a színházba, mindenki ott akart lenni, a Kultúrpalotában a megjelenésnek is volt egyfajta szertartásossága, ünnepélyessége, és biztos nem vittek be flakonokat a nézőtérre. A színház ma sokszor a kocsárdi váróterem hangulatát idézi. De van egy másik: az emberek életkorában van egy bizonyos időszak, amikor az élmények erősebben maradnak meg. Ma van az én korosztályom abban az életkorban, amikor az ember rendkívül fogékony ezekre a régi élményekre, rendkívül beleivódtak az emberekbe. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy a Székely Színháznak van egyfajta nimbusza. Csak az összehasonlítást kell ebből a szempontból elkerülni. Van olyan néző ismerősöm, aki azt mondja, hogy azt a Székely Színházban másként játszották. Persze, hogy másként játszották, de az nem azt jelenti, hogy az jobb lett volna. Másképpen érvényes a színházi előadás, másképpen nézi a néző, mert rengeteg más élménye is van. A színház ma picit identitászavarban van tulajdonképpen. Gyakran látok előadásokat, amelyek mindenféle vetített képekkel akarják megfogni a közönséget. A film és televízió eszközeivel nem úgy kell versenyezni, hogy a színház is beáll ebbe a versenybe, hanem mást kell nyújtani. Ez olyan mintha sífutó versenyen el akarna indulni a súlyemelő, mert most az a trendi. A színháznak az egyetlen eszköze szerintem pedig a jelenlévő színész, akivel történnek a dolgok. A többi, az mind mellékes. Ha a színház meg tudja őrizni ezt, és érvényesnek tudja tartani, hogy hús-vér emberen keresztül jelenítse meg a világot, akkor jár jól.
Akkor ön nem pesszimista a színházzal kapcsolatban?
Nem vagyok pesszimista, inkább tanácstalan, mert sokszor nyilvánvaló dolgokat a színházak nem vesznek tudomásul. Ezt mondom én identitászavarnak, hogy a színház úgy érzem, nagyon nehezen találja meg a kommunikációt a közönséggel. Mert a színház néha egyet akar, a közönség meg mást akar. Ez mindig is így van. Van egy barátom, akinek az a mondása, hogy a közönség alig várja, hogy megsértődhessen. Na most, ha a színház kitapogatja, hogy mitől sértődik meg a közönség, akkor kiveszi a közönség szájából a kenyeret. Ezek a különleges pillanatok, rá lehet találni olyasmikre, amikor a közönség sem sértődik meg, a színház is tudja érvényesíteni a maga mondanivalóját. A legnagyobb rendezők ma újra felfedezik a színészt. A színész újrafelfedezése nem csak a rendezőnek fontos, hanem színésznek is. A színésznek éreznie kell, hogy őt újra felfedezték, s ezért nagyon erősen kell a szakmát tudnia, személyiségét építenie, és nem hagyatkozhat arra, hogy velem majd csinálnak valamit. S ezt a munkát valaki nézi, s arra kell törekedni, hogy aki ezt nézi, az felfogja.
Ön mindig ilyen koncepcióban gondolkodik?
Én az alapállást tekintem fontosnak: akármilyen műfajban, koncepcióban dolgoztam, próbáltam nem elfelejteni a közönséget. Volt előadás, a Lila ákác, ami 180-szor ment, akkor lehet, hogy sikerült a közönséget is felfedezni Ma, ha egy előadás megéri a húszat a színpadon soknak számít. Ebből a szempontból szerencsés a szerencsétlen nyolcvanas évek, amikor a magyarság számára tényleg nem maradt más lehetőség, ahol magyarnak érezhette magát, mint a színház. Az emberek együtt lehettek, és a belső titkos másként gondolkodásnak, avagy a belső tikos ellenzékiségnek is ezek az előadások tápot adtak. Ezért úgyis hívta valaki ezt később, hogy összekacsintó színház. A diktatúra háta mögött a színház és a nézők összekacsintottak kicsit.
Nézze a mostani a harmadik feleségem és mindhárom feleségem kapcsolódik a színházhoz ilyen vagy olyan módon. Én egyetemista voltam, húsz éves, amikor divat volt a színiakadémián a selejtezés másod év végén. Általában 150-et vettek fel, és harmadévre csak hetet engedtek tovább. És akkor egy nagyon szép kolozsvári lány kikerült a színiről, és magyar szakra jött különbözeti vizsgával. Ott volt a színjátszó csoport környékén és rendszeresen szomorú volt, nehezen élte meg, hogy el kellett jönnie a színiről, és elindult egy kapcsolat közöttünk. Ő lett az én első feleségem. Két évig voltunk együtt, de túl korán jött ez a házasság 21 éves korban. Elváltunk, főleg azért, mert ő kolozsvári volt, én meg visszatértem Vásárhelyre, a távolság amúgy sem segít a házasságon. A második házasságom meg úgy alakult, hogy volt egy lány, aki szeretett volna felvételizni a színire, egyik évben nem sikerült, mert nem volt felkészülve, s jött következő évben. Nagyon dekoratív jelenség volt, s kollégám behívott engem, hogy itt van ez a lány, megkért foglalkozzunk vele, neki nem volt ideje rá, s megkért, hogy adjak neki tanácsokat. Meghallgattam, s azt tanácsoltam neki, hogy hagyja abba, s menjen más pályára. Azzal büntetett meg, hogy hozzám jött feleségül. Vele voltam hét égig, ebből született a fiam, aztán elváltunk és találkoztam a mostani feleségemmel, akivel másodévben együtt szerkesztettük a diáklapot, s akkor kerültünk össze, ami politikailag nem volt helyes, főleg, hogy akkor még nem voltam elválva. Ha ezt durván kezelik, a kirúgás szélén is állhattam volna. De aztán negyedévben össze is házasodtunk, s akkor megnyugodtak a többiek, főleg, hogy ez azóta így maradt. Éppen ma (december 16. szerk. megj.) negyven éve annak, hogy kiderült lesz köztünk valami, a könyv megjelenésével együtt ezt is megünnepeltük.
