Az amerikaiak kollektív emlékezetében Kitty Genovese neve 45 év után is összefonódik a nagyvárosi élet durvaságával, a nagyvárosi ember sötét oldalával, mások iránti érdektelenségével.

A 28 éves Catherine Genovese halála az egész országot megrázta és ez egy olyan hatalmas országban, mint Amerika, azt jelenti, hogy halálának körülményeiből az egész nemzet levonta a tanulságot.

Catherine Genovese, aki Kitty-ként vonult a történelembe, egyszerű lány volt, hétköznapi emberek gyermeke.

A brooklyn-i olasz-amerikai család feje, Vincent, kabátokat és kötényeket készített megrendelésre, s mikor az üzlet annyira beindult, hogy megengedhették maguknak, Connecticut-ba költöztek. A legidősebb lányuk, Catherine azonban úgy döntött, hogy New Yorkban marad. Kitty-t a barátok reneszánsz-lánynak becézték, mert roppant értelmes és művelt volt, szinte mindenről lehetett vele beszélgetni. Otthonos volt a politikában, a történelemben, az irodalomban, szerette a latin zenét, a vidámságot, a táncot. Nemcsak értelmes volt, de attraktív, vonzó fiatal nő is.

1963-ban Kitty Queens-ben, a Kew Gardens állomáshoz közel, lakást bérelt egy csendes, kertvárosias helyen. Az apartmant a barátnőjével, Mary Ann Zielonko-val közösen bérelték. Hamarosan remek állást is szerzett. Egy közeli bár menedzsere lett, ahová minden reggel kis piros Fiat-jával érkezett. Gyakran dolgozott késő éjjelig, sokszor csak hajnalban ért haza. Egyedül közlekedni a sötét Queens-ben nyugtalanította ugyan, de Kitty igazi New yorki lány volt, aki rugalmassággal, eltökéltséggel jutott túl az esetleges problémákon.

Szüleit minden hétvégén meglátogatta, akik belátták, a vidéki élet nem a lányuknak való, aki 'tele volt élettel, tervekkel. Olaszországba akart utazni, olasz éttermet nyitni. New York volt az életeleme és mi hiába hiányoltuk, tudtuk, ott a helye.'

1964. március 13-a volt Kitty életének utolsó napja. Éppen hazafelé tartott a késői műszakból. A Long island-i vasút Kew Gardens állomásánál parkolta le az autóját hajnali 3.15-kor, amikor egy férfit látott közeledni. Biztos volt benne, hogy felé indul és nem az autója felé. Mivel a ház, ahol lakott a közelben volt, futásnak eredt, ám a férfi gyorsabb volt. Elkapta a lányt és a nála levő késsel többször hátbaszúrta. Kitty kiabálni kezdett, mire több ablakban is felgyulladt a fény. Egy férfi kikiabált az ablakon, eressze el a lányt, mire a támadó elszaladt.

Kitty nagy nehezen lábra vergődött, megpróbálta kinyitni a kaput és bejutni a házba. Tudta, hogy nincs sok ideje, mielőtt elvesztené az eszméletét, érezte, hogy több sebből vérzik. Ám a gyilkos, mivel látta, hogy elcsöndesedett a környék, visszatért és újra megtámadta a gyengülő lányt. Kitty kiabált, amennyire csak bírt, s néhány ablakban újra megjelentek az álmos lakók, mire a férfi elfutott és az állomásnál parkoló fehér Chevy-jébe ugrott. Úgy tűnt, elhajtott, legalábbis több szemtanu ezt állította.

Marjorie és Samuel Koshkin az ablakoból látták az egész esetet. Mr Koshkin hívni akarta a rendőrséget, de a felesége megnyugtatta, már bizos legalább 30-an hívták, így nem foglalkoztak tovább a dologgal, különösen, hogy az utca is elcsöndesedett. A férfi azonban visszatért, s látta, hogy Kitty a hátsó bejárat felé vette az irányt, valamilyen oknál fogva. Utánament, szexuálisan zaklatta, végül több késszúrással végzett vele. A lánynál levő 49 dollárt magához vette.

Ez a borzalmas eseménysor 32 percig tartott. Hajnali 3.50 perckor Karl Ross, aki Catherine-nel egy házban lakott a második emeleten, úgy döntött, felhívja a rendőrséget. Előtte biztos, ami biztos, felhívta a Long island-i ismerősét és kikérte a véleményét, mit is tegyen. Miután megvitatták a dolgot, Karl megejtette a telefont. A rendőrség 3 percen belül megérkezett és holttá nyilvánította a 28 éves Catherine Genovese-t, akit 17-szer szúrt meg a támadója. A nyomozók röpke fél óra alatt 38 szemtanut találtak.

Queens átlagos környéke New Yorknak, átlagos családokkal. Népességét tekintve, ha önálló város lenne, már 1964-ben Amerika ötödik legnagyobb városa lehetett volna, annak ellenére, hogy inkább 'falusias' hangulatot áraszt, mint nagyvárosiast. Nagyrészt fehér munkások lakta, s az Austin Street, ahol Kitty élt, a környék központjának számított.

'Azt hittük, szeretők veszekednek vagy fiatalok bolondoznak.'-mondta az egyik tanu. 'Be kell, hogy valljam, én egyedül élek és félek. Nem mentem ki.'-vallotta a másik. 'Én nem akarom, hogy a férjem rendőrségi ügybe kavarodjon.'-jelentette ki a harmadik szemnatu felesége. Rengeteg kifogás, szánalmasabbnál szánalmasabb, köztük a legnagyobb közfelháborodást keltő 'fáradt, álmos voltam, hogy felkeljek' is elhangzott, de a tény tény maradt, egy halott lány, 38 szemtanu és 1 telefonhívás.

A rendőrség értetlenül állt az eseményekel szemben, bár tudvalevő, hogy az emberek általánosságban, ki tudja miért, nem szeretnek bejelentéseket tenni. Egy asszony így nyilatkozott. 'Isten látja lelkem, próbáltam telefonálni, de annyira izgultam, hogy reszkettem és a hangom is elment. Így letettem a kagylót. Bíztam benne, hogy mások telefonálnak.'

Abban az évben több száz gyilkosság történt New York Cityben, így két hétig nem nagyon foglalkoztak az üggyel. Amikor azonban a The Times újságírójának, Martin Gansberg-nek felkavaró írása március 27-én megjelent, Kitty ügye az egész országban nyilvánosságra került.

Hat nappal a brutális gyilkosság után, a tejesember személyleírása alapján, elfogták a tettest, melyhez egy általa elkövetett betörés adta az alkalmat. A 29 éves, nős, kétgyermekes apa, Winston Moseley, szintén queens-i lakos, még hirtelenjében két gyilkosságot bevallott, meg számtalan betörést, rablást.

Áprilisban már az egész nemzet döbbenten elmélkedett a borzalmas tragédián, embertársaik érzéketlenségén, azon a tényen, hogy ha csak egy a 38-ból időben felvette volna a kagylót, a lány élne. Mi vezet amúgy humánus, jólelkű, civilizált embereket arra, hogy tudván, embertársuk segítségre szorul, élete veszélyben forog, ne nyújtsanak segítő kezet?

Néhány elvont pszichológus szerint az események annyira valószinűtlenül valósak voltak, hogy a szemtanuk agya nem fogta fel igazán, mi is történik, és hogy az valójában megtörténik. Mások ugyanezért az 'érzéki csalódásért' a televíziót, a filmeket, a napi híreket tették felelőssé, mondván az ilyen borzalmak annyira a ma emberének életéhez tartoznak, hogy már nem is reagálunk rá. Az ingerküszöb túl magasra került. 'Az emberek apátiája a bűnözéssel szemben önmagában egyfajta agresszivizmus-mondta az egyik sajtókonferencián Dr. Karl Menninger, pszichológus szaktekintély.-Az emberek nem akarnak részesei lenni, inkább becsukják a szemüket.'

Valóban a városi emberek apatikusabbak, nemtörődömebbek, közönyösebbek, érzéketlenebbek, mint a vidéki emberek? Vagy ez a társadalomra, mint egészre jellemző, csupán jobban előtérbe kerül a nagyvárosokban, ahol több a bűneset? Ezek és hasonló kérdések definiálták a hamarosan köztudatba került 'Kitty Genovese Szindrómát'.

A 'Bystander Effect' (szemlélő effektus) szintén felmerült a lelki tényezők kutatása során. Tény, hogy minél több ember részese egy bizonyos eseménynek, annál valószínűbb, hogy végül senki nem vállal személyes felelősséget az eseményekkel kapcsolatban. A 'Diffusion of Responsibility' elmélet (a fefelősség megoszlás) pszichológiai hatása szintén közrejátszott Kitty halálában. Bizonyított tény, hogy az ember felelősségérzete csökken, amennyiben többen vesznek részt egy adott feladat elvégzésében.

Kitty esetében, a lánynak nagyobb esélye lett volna az életbenmaradásra, ha csupán egy személy lett volna tanuja az ellene elkövetett támadásnak. Kitty Genovese hamarosan a modern társadalom, a városiasodás rémének szimbóluma lett. Vita alakult ki a New yorkiak és a vidékiek között. A vidéken élők kőszívű, érzéketlen embereknek titulálták a városiakat, jobban, mint valaha. A nagyváros lakói persze ezzel nem értettek egyet, s állították, ha a vádaskodó vidéki lett volna a helyükben, ugyanígy elmulasztotta volna emberi kötelességét.

Winston Moseley tárgyalása a férfi vallomásával kezdődött június 13-án. Moseley minden kérdésre tisztán, választékosan felelt.

'...aznap azzal a szándékkal jöttem el otthonról, hogy megöljek egy nőt. Vettem a vadászkést, melyet egy előző betörés során loptam... egy férfi rámkiabált, hogy eresszem el a lányt, de én éreztem, hgy becsukja az ablakot és visszafekszik aludni... így is tett... akkor ugyan elhagytam a helyszínt, de visszamentem, mert nem fejeztem be, amiért jöttem... a 49 dollárt eltettem, pénzt sosem dobok el.... azért nőket, mert őket könnyebb, nem annyira küzdenek az életükért...'

Moseley-t halálra ítélték, ám az elmeszakértők vizsgálatai alapján a halálos ítéletet életfogytiglani börtönre váltották. Moseley-t Attica-ba szállították, ahonnan egy rutin orvosi vizsgálatra szállítás során megszerezte az egyik börtönőr fegyverét, öt túszt ejtett és megerőszakolt egy nőt, a férje szeme láttára. A rendőrök végül elfogták és visszaszállították Attica-ba. Mint sok más életfogytiglanos, az évek során Moseley is filozófus vénát növesztett és egy börötnlázadás hatására úgy döntött, jó útra tér. 1971-ben hosszú levelet írt a New York Times-nak, amelyben Kitty halálát tragikusnak nevezte, ám kijelentette, a gyilkosság a társadalmat szolgálta, mert ráébresztette az embereket, figyelniük kell egymásra.

A cikk megjelenése után Moseley még nagyobb erőbedobással küzdött a feltételes szabadlábra kerülésért. Könyveket olvasott, beiratkozott az egyetemre, melyet sikeresen el is végzett, kapaszkodjunk meg, szociológia szakon.

1984 és 2008 között Moseley többször megjelent a szabadlábra helyező bizottság előtt, akik kérelmét, mind a szabadságra, mind a perújrafelvételre, elutasították. A következő meghallgatás ezévben lesz.

Kitty családja azóta is gyászol, a 38 tanut örök életre lelkiismeretfurdalás gyötri és felelősséget érez egy ember halálában. A Kitty Genovese eset pszichológiai tanulmányok részét képzi az egész világon, alapjául szolgálva a modern emberi viselkedéstan elemzésének.

Annak idején, többen a rendőrséget magát hibáztatták azért, hogy a szemtanuk nem hívták őket. Azzal vádolták őket, hogy a telefonnál ülők morcosak és nem elég segítőkészek. A másik vád a rendőrség ellen a nehéz elérhetőség volt. 1964-ben még nem volt 911-es segélyhívó vonal, a bejelentőnek először a központot kellett hívni és gyakran csak hosszas várakozás és bonyolult kapcsolás után tudott a hívó kapcsolatba lépni a szervekkel. Kitty halála előmozdította a fejlődést, a NYPD pedig a fiatal nő halála után nagy erőfeszítéseket tett a közbiztonság javítása érdekében, illetve a 'neighborhood-watch' (lakóközösségek polgári figyelőszolgálata) kampányok beindítására.

Kitty több mint 45 éve halott, nemrég pedig a New York Times egyik újságírója aziránt érdeklődött az olvasóktól, az eset még élő szereplőitől, hogy vajon napjainkban Kitty életét megmentené-e a közösség. Frederick M. Lussen detektív szerint, aki a Genovese nyomozást vezette, az emberek ma már sokkal tudatosabbak, bátrabban, mint a 60-as években. Felszólalnak saját és mások érdekében is. New Yorkban legalábbis. 1964-ben egy szociológus azt elemezte, vajon a nagyváros, mint olyan, emberi közösség-e vagy inkább dzsungel, ahol kérges szívű, gyáva, erkölcstelen emberek élnek? New York polgármestere szerint manapság a városi emberek többsége lassan átesik a ló másik oldalára. Túlságosan aggodalmaskodóak, éberek, elővigyázatosak vagyunk, minden mögött félelmetest, bűntettet szimatolunk és ez akadályoz meg minket a kapcsolatteremtésben.

Ti mit gondoltok? Ha rajtunk, mai nagyvárosiakon múlna, Kitty életben maradna? És egy vidéki városban, faluban? Tényleg segítünk, ha igazán nagy a baj? És valóban a 'vigilantism', a túlzott elővigyázatosság felé haladunk? Vagy abból sosem elég a mai világban?

Forrás: quart.hu