„1999-ben már volt egy kiállításom a Bárkában és emlékeim szerint jól sikerült. Általában ha kiállítok, törekszem arra, hogy a tér, ahová a képeim kerülnek ne steril galériai környezet legyen, hanem olyan közösségi tér, ahol amúgy is élet van, és a Bárka színház ilyen. A mostani kiállításon festett arcok, kifestett, megfestett, befestett, lefestett, odafestett portrék láthatóak barátaimról, magamról. Nagyon festői feladat egy eleve kifestett arcot megfesteni, az arcot a festék mögött, festékkel. Remélem sikerült.” (Novák Erik)

Mindegyikünk emlékszik gyerekkorából Winnetou, az apacs indiánvezér történetére. Én kicsiként egy egész napon át sirattam halálát, azt ellenben álmomban sem gondoltam volna, hogy évekkel később igazi, mi több, magyar indiánokkal találkozom egy budapesti kiállításmegnyitón. Novák Erik az eddigieknél is rendhagyóbb estével készült: kiállításának megnyitója egy autentikus indián közösség találkozójává nőtte ki magát.

Az este a tömegből hirtelen a színpadra ugró négy férfi (köztük Erik) előadásával kezdődött, akik dobokkal a kezükben énekelni, kántálni kezdtek. A közönség soraiban a többség nagy lelkesedéssel fogadta a performanszt, ám egy-két gyanútlanabb látogatót meglepetésként ért a hamar transz-közeli állapotba kerülő, éneklő férfiak látványa – a szertartás végeláthatatlannak tűnt. Az előadás közben a képeket figyeltem: a festmények rengeteg karaktert, színt, lelkiállapotot tükröztek, rajtuk – egyben a jelenlévő közönséget is alkotó – közösség tagjai jelentek meg egyszerre hétköznapi emberekként, és természetfeletti erők által irányított, néhol állatias lényekként.

Mindeközben a fiúk még mindig, egyre nagyobb beleéléssel kántáltak. A közönség soraiból fiatalok, öregek követték őket, majd a zenélés után kezdetét vette maga a megnyitó: Egyed László festőművész és Horváth János színész egymást túllicitálva igyekeztek szavakba önteni érzéseiket, gondolataikat a képekkel kapcsolatban. Az inkább baráti, mint szakmai beszélgetés során felhívták a figyelmet a színek szimbolikájára az indián kultúrában, illetve megpróbálták rávenni a közönség soraiban ülő modelleket, nevezzék meg a róluk készült képeket. A beszélgetést egy újabb dal szakította félbe, melybe egyre többen bekapcsolódtak. Az éneklő férfiak a színpad körül csoportosultak, míg az asszonyok és gyerekek a kanapén üldögéltek. A program nagyon kötetlen volt, kevésbé megnyitó-, inkább klub-hangulatot keltett. Habár sajnos a szerző nem szívesen beszélt a képeit ihlető társaságról, a közönség soraiban feltűnt egy-két ismerős, akik ennél készségesebbek voltak.

Az este kétségtelenül érdekesre sikerült, aligha vettem részt ennél rendhagyóbb kiállításmegnyitón, „kívülállóként” sajnos azon kellett kapnom magam, sokkal inkább a közösség (közönség) köti le a figyelmem, mint a képek: tartalmuk, mondanivalójuk jóval kevésbé volt beszédes a jelenlévő társaságnál, akikkel nyilvánvalóan minden látogatónak találkoznia kéne, hogy a kiállítás általuk elnyerhesse igazi értelmét. Így azonban kérdéses, ezt a tárlatot mennyire szánta a művész a széles körű publikumnak, és mennyire a „bennfenteseknek”. A képek azok számára tudnak csak igazán relevánssá válni, akik belelátnak az indián közösség életébe, és össze tudják kötni a képeken megjelenő alakokat, érzelmeket saját tapasztalataikkal.

Nekem ehhez Winettou sajnos még kevés.