Fejek hullanak porba, az emberek csalódottak. Szellemi terméket lopni látszólag olyan, mintha az éhező kisgyerek szájából vennénk ki a falatot. De mi van, ha erre van szükség?

Mostanában saját köztársasági elnökünk jóvoltából szaporodott meg a „plágium” keresőszóra adott találatok száma az interneten, de viszonylag gyakran botlunk olyan történetekbe, amikor valaki emezt lopta el, egy másik amazt vette kölcsön, a harmadik pedig utolsó sejtjéig hatása alá került az eredetinek.

Mi tulajdonképpen a plágium? A plágium az, amikor valaki más szellemi termékét részlegesen vagy teljesen lemásoljuk, publikáljuk, és semmilyen formában nem emlékezünk meg arról, hogy az adott gondolat voltaképpen nem a mi fejünkből pattant ki.


Mit lehet ezzel elérni? Legkézzelfoghatóbb eredménye az, hogy ha sikerül, akkor végrehajtottunk egy feladatot, amit az azt értékelni hivatott testület – legyen ez értékelőbizottság, hallgatóság vagy nézősereg – elfogadott, miközben kevesebb vagy kevésbé megterhelő munkát kellett végezni az eredmény elérése érdekében.

Ha a dolog illegális mivoltát az elmélkedés kedvéért félretesszük, akkor a feladatot szűkös forrásból elvégzni képes emberről csak az ideális munkaerő kifejezés juthat eszünkbe. Kiváló problémamegoldó képesség, szemfülesség és ügyesség jellemzi. Az üzleti világban így lesz valakiből milliárdos bankigazgató, míg a művészetben és a politikában lenézett és kitaszított leprás. (Utóbbi esetben a érzés a delikvens számára nem mindig jelent újdonságot, és bukni sem bukik akkorát.)

Hiszen ott van a ketyegő bomba, hogy ha valaki ellátogat abba a poros kelet-kongói faluba, és meghallja, ahogy a helyi gyógyszerész-sámán unokaöccse egy törött kancsón, szilárdra száradt csörgőkígyóval játssza el kishúga kedvenc altatóját, amit ő talált ki, akkor borul az egész. Kiderül, hogy Mbogo az eredeti szerző és akkor vége mindennek.

Pedig milyen csodálatos dallam, milyen harmónia, milyen elképesztő ritmus, amit mindössze negyvenkettő lélek ismert egy Isten és ember által elhagyatott vidék közepén. A tolvajnak hála, immár milliók dúdolják a „Csillámló harckocsi” című nóta fülbemászó dallamát, mely soha nem gazdagította volna a világ kulturális hagyatékát ilyen mértékben, ha valaki úgy akarta volna eladni, hogy „Mbogo dala köcsögön, kígyóval”.

A fenti eset – az ésszerűség határain belül maradva – kiválóan leírja, hogy mi történt a következő dallal. Aki Magyarországon nőtt fel és elmúlt nyolc éves, annak ki kell találnia, hogy ebben a példában mi a „Csillámló harckocsi”.



Mbogo áldozattá válásánál talán egy fokkal rosszabb, amikor a másolni kívánó egyén egy golyóstollért és egy fél pár cipőért megveszi a szám jogait, majd a platinalemezzé vált „Csillámló harckocsi” borítójára 0,5-ös betűmérettel odaírja, hogy az eredeti szám: „Mbogo dala köcsögön, kígyóval”, esetleg a megjelenés előtt elhinti egy riportban, hogy mesés utazásai alatt rábukkant a számra, de újrahangszerelte, írt hozzá egy szép szöveget és most itt van, meg lehet hallgatni/venni. Aztán amikor valaki tényleg ellátogat Mbogo falujába, meghallja a dallamot, hazajön és teleordibálja a világot, hogy ez csalás, akkor az új tulajdonos még nagyobb mosollyal mutathatja meg páratlan tornacipőjét, és senki nem szólhat egy szót sem, mert ez a definíció szerint nem plágium.



De hol van a határ? Mikortól csapná le Szent László a kezünket, és meddig lehet a szélben lobogó hajunkat félrefésülve válaszolni, hogy nem loptam, csak az eredeti „hatott” a munkámra. Nyilván nem kérdés, hogy mi a helyzet, amikor még a gépelési hibák is megegyeznek, de ha nem ilyen éles a vonal, akkor a társadalom ítéletének súlyosságát csak az dönti el, hogy mennyire kedveljük, tiszteljük a vádlottak padján álló személyt.

Senki nem követelte, hogy tűzzék ki egy vár négy fokára John Williams felaprított testét, amikor a klasszikus zenét hírből sem ismerő volt osztálytársam is rábökte Pjotr Iljics Csajkovszkij örök érvényű művére, hogy „ez a Harry Potter, nem?”



Végül pedig vessünk egy pillantást az elmúlt napok slágertémájára, a tudományos világ köreiben terjedő munkák tulajdonjogi kérdéseinek szabados értelmezésére, avagy – kedve szerint válasszon kifejezést – a dolgozatlopásra.

A téma azért is különleges, mert az esetek többségében az ebben a kategóriában született művek jelentős részét egy tanáron, egy bizottságon és egy édesanyán kívül soha, senki nem fogja elolvasni. Alkalom szüli a tolvajt. A rizikó közepes, a jutalom nagy – hiszen egy unalmas szöveget leírni még unalmasabb nyelvezettel valóban nem nagy élmény, még akkor sem, ha kirúghatnak – sokan bevállalják a dolgot. Ha a tolvaj akkor megúszta, majd már 30 évet ledolgozott tisztességgel, szakmailag kifogástalanul és még mindig van munkája, akkor dolgozat ide, dolgozat oda, valószínűleg megérdemli a végzettségét.

Egy kivétellel: ha politikus. Nincs még egy olyan hivatás aminek betöltői iránt egyszerre ennyi gyűlöletet, vagy szimpátiát (jó, ebből kevesebbet és ritkábban) érez a nép. Még a legjobbakat is minimum pármillió ember gyűlöli, akik közül biztos lesz egy olyan, akinek van ideje, kedve és képessége arra, hogy felkutassa az akkorra már 132 éves Mbogót és megkérje, hogy remegő, reumás kezével írja le a „Mbogo dala köcsögön, kígyóval” kottáját – esetenként egy egész pár cipőt is felajánlva szolgálataiért cserébe.

Tehát ha valaki rálépett arra az útra, hogy a gyors és könnyű szakmai továbbjutás érdekében egy kis „tudományos turpisságot” – avagy bűncselekményt – követ el és megússza, akkor legalább annyi esze legyen, hogy a politikába csak négyévente szól bele. Ha nem így tesz, akkor legfeljebb annyit mondhat, hogy „a sikeres tolvaj jobb vezető, mint a pap”. Mert mindegy, végül kapunk-e feloldozást, a plágium attól még bűn.