A BKV-t szidni az egyik legtermészetesebb napi rutin. Nem jön, nem megy, nem elég, nem éri meg az árát – de legalább még van.
Amennyiben ez tényleg bekövetkezik, számtalan felesleges jármű, tereptárgy és alagút marad majd Budapesten, melyek – mivel eredeti feladatukat önhibájukon kívül nem tudják betölteni – parlagon hevernek majd, amíg valaki elő nem áll egy konstruktív ötlettel.
Márpedig a BKV minden egyes jelenlegi tulajdona számtalan izgalmas lehetőséget kínál mindenkinek, akiben van egy kis fantázia, vagy egyszerűen nem tudja elképzelni a mindennapjait a vállalat árasztotta szocreál báj nélkül.
A metrómegállók, mint azt a pár évvel ezelőtti, Deák téri állomáson tartott Pete Tong-buli mutatta, a legtökéletesebb klubokként tudnának funkcionálni. A hangszigetelés és a szellőzés adott, a hangulat pedig garantáltan underground. Ráadásul az alagutakban tökéletesen tárolható és gyárható lenne a sör és a bor is.
A nem használt metrószerelvények újrahasznosításának lehetőségeit nehéz lenne egyből számba venni. Mondjuk elsősorban, felebaráti szeretetből, egy részüket megkaphatnák a vállalat azon volt munkatársai, akik nem csak az állásukat, hanem a tetőt is elvesztették a fejük fölül. Nem egy gyakorlati példa mutatja, hogy a szerelvények tökéletes ideiglenes szállásként funkcionálnak otthontalan utastársaink számára – miért lenne ez máshogy a BKV utcára került alkalmazottaival? Az dolgozók pedig érezhetik, hogy bár becsukódott egy ajtó, kinyílt egy ablak...
A kocsikban, buszokban hangulatos ivókat is kialakíthatnak a vállalkozóbb kedvűek, de szolgálhatnak nyári lakként is a telken, csak egy-két apróbb átalakításra lenne szükség. Vagy vigyük el az összeset a MÉH-be, és vegyünk belőle mindenkinek biciklit, ha már nincs mivel közlekedni.
Továbbá trafikokként, hamburgeresekként, bódékként, büfékként is megállnák a helyüket. Vagy ügyes mérnökök megtervezhetnék, hogyan lehet a csuklós járművekből olyan kalandparkba illő labirintust építeni, amiben csak elveszni lehet, az úgyis megy. Bár a legjobb megoldásnak az tűnik, ha szétszedjük az összeset, és minden éghetőt megtartunk belőle – jöhetnek még fagyok idén.
A jegylyukasztók elmennek majd önvédelmi eszköznek, levélnehezéknek, klopfolónak, mikor mire kell, a fém kapaszkodók rúdjaiból príma játszótereket lehetne építeni, mert kit érdekel már akkor az EU-konform, a műanyag kapaszkodókból pedig mindenki kapna egyet, hogy hazavigye, és kapaszkodhasson abba, amikor már nem lehet másba.
A Combino-kat szépen összecsomagolnánk, visszaküldenénk az eladónak, hogy köszi, jót játszottunk, de meguntuk, kérjük vissza a pénzt – nem szoktunk mi a nyugati komforthoz.
A régi trolik ülései a legpuhább és legkényelmesebb kanapékként születhetnének újra egy Kanapét mindenkinek! program keretein belül, a trolik által használt vezetékből pedig jó pár kilométernyi kígyózik a városban. Akinek nincs hova, az teregethetne oda, amíg valaki élelmesebb fel nem göngyölíti az egészet.
Persze ez az egész vágy-, avagy rémálom marad, amíg a kedvenc Ikarusainkat üzemeltető vállalat végleg be nem adja a kulcsot, addig is büszkén mutogathatjuk a japán turistáknak, hogy igen, ebben a lyukasztóban nincs áram, de működik, a metró meg addig nem kerül múzeumba, amíg gurul.
Mi pedig élvezettel tűrjük.
