Nem tartom magam túlzottan háklisnak, és bár ez az idő múlásával azért rosszabbodik, viszonylag jól tudok adaptálódni a felálló helyzetekhez.

A West Balkán annak idején végigturnézta az egész várost, nem sírtam, követtem, oda mentem, ahol épp volt. Aztán amikor végleg megásták maguk alatt a gödröt, és gondolkodás nélkül fejest is ugrottak bele, hamar kiírtam a napi rutinból a Nyugatival szemben elköltött délutáni kávékat.

Amíg lehetett, maradéktalanul kiélveztem a Kultiplex nyújtotta lehetőségeket, megittam, megnéztem és letáncoltam a kötelezőket (a mai napig oda köt életem egyik legemlékezetesebb koncertélménye – amikor történetesen fejreejtettek némi body surf után). Aztán jött a dózer fesztivál, de nekem eszembe sem jutott odaláncolni magam a kapuhoz, hogy ne túrják le kamaszkorom végének egyik sarokkövét.



Csak néztem és tudomásul vettem. Ahogy a tűzrakteres vircsaftot, a Szimpla elidegenajkúsodását és a Zöld Pardon halálát.

Lehet, hogy ettől érzéketlennek és nemtörődömnek tűnök, de amíg a város kínál alternatívákat arra, hogy mulassak és/vagy művelődjek, nem tudok energiát fektetni abba, hogy ezeken felháborodjak.

Mert miért is kéne? Az idő megy, a föld forog, az én ráncaim is gyűlnek, miért épp Budapest kulturális tere maradna változatlan, ha már épp a pezsgésére hivatkozunk rendszeresen? Egy bezárás előtt álló helyért tüntetni, bár emocionálisan érthető, néha kissé felesleges akciónak tűnik. Értem én azt is, hogy tüntetni, utcára vonulni nagy divat, amióta lehet, mostanában főleg, de meg kéne tanulni azt is, mi az, amiért érdemes, és miért nem.

Nem ezek az egyetlen helyek, amik megszűntek, és nem az utolsók, tehát úgy tűnik, ehhez bizonyos értelemben hozzá kell szokni - ha meg nem tetszik, akkor ne transzparenst gyártsunk, hanem hozzunk létre új tereket. Ha hagyják.

Eddig még megmaradt néhány mentsváram, sőt, újak is lettek – de ezzel ugye nem ildomos foglalkozni, inkább bánkódjunk azon, ami már nincs.

Az A38 még van, aminek személy szerint roppantul örülök. Hogy a Gödörrel mi lesz, az a jövő zenéje, majd meglátjuk, az utóbbi években úgyis kifejezetten viszolyogtam attól, hogy nyári estékre meghirdetett gigaprogramokra betegyem a lábam, mert úgysem tudom élvezni a tömeget, főleg nem zárt térben.

És akkor most robbant a trafós bomba, hogy az elmúlt 13 évben sikeresen navigáló igazgatót lecserélik Bozsik Yvette-re. Hát jó, legyen, a változás néhol a haladás kulcsa, kérdés, ebben az esetben is az lesz-e. Ez a kérdés persze nem csak engem foglalkoztat, hanem még számtalan, hasonló szakmában utazó embert, és a nagyja nem fogadta kitörő örömmel a döntést.

Abban nyilván van igazság, hogy a magyarok jobban szeretik a már "ismert, de rossz" dolgokat, mint a "lehet, hogy jó, de újakat". Nehezen váltunk és nehezen változtatunk, bár ami jó, azon nem is biztos, hogy kell. Ráadásul a Trafó eddig sem arról volt híres, hogy a megszokottat darálta volna. Épp ellenkezőleg – sikeresen igyekeztek minél színesebbé és változatosabbá tenni a programjaikat, hogy különleges élményekkel gazdagítsák az odalátogatókat, tágítsák a látókört, mert valljuk be, a miénk azért még elég szűk.

Nem lustaságból adok Bozsiknak egy esélyt, vagy azért, mert nem érdekel, hogy mi lesz a Trafóval. Hanem azért, mert kíváncsi vagyok, mit lesett el Szabó Györgytől, és hogy érzi-e a ritmust. Ha igen, az jó, végül is a vérfrissítés elsülhet jól, ha nem… na legfeljebb majd akkor hisztizek, mert semmi kedvem esténként Való Világot nézni.