Félig lecsúszott, átizzadt, kopott melegítő, egy némileg megviselt ruhaszárító és darabokban heverő sütő – nagy vonalakban ezekkel a lényeges momentumokkal lehet fémjelezni a Hurra Torpedo koncertjét. Akármelyiket.
Bevált recepten ne változtassunk, mondja az aranyszabály, maximum csiszoljunk rajta egy kicsit. Az 1993 óta létező norvég zenekar pedig igazán hűen követi az iránymutatást, és ezt a budapesti közönségnek is megmutatta a szombat este, A38-on adott hangversenyükön. A koncert egyébként a hajó új programsorozatának, a Polar Beats-nek volt a nyitóeseménye – és valljuk meg, kezdésnek bátor, de ügyes.
Az alapötlet és a felállás a mai napig változatlan, holott a banda hol feloszlik, hol az újraegyesülés örömét kitombolandó, turnézni indul. Most épp – az Államok és számtalan európai nagyváros után – Kelet-Európát célozták meg, és minket is megörvendeztettek kifinomultnak kevéssé mondható, de roppant szórakoztató muzsikájukkal.
Vagyis inkább súlyos színpadi jelenlétükkel, ami a közönséget inkább lázba hozta, mint feszélyezte volna. Én rendkívül naivan azt hittem, hogy hiába a legendás Youtube-videó, és már az önmagában is abszurd zenekari imidzs, kevesen lesznek, akik valóban hajlandóak ezért a koncertért pénzt áldozni. Rettentően nagyot tévedtem.
A közönség kifejezetten pontosan érkezett, és meglehetősen nagy számban, bár a kezdés előtt elkapott egy-két mondatokból kiderült, hogy a nagyja vagy nem hiszi el, hogy tényleg ez fog történni a színpadon, vagy csak röhögni jött. Merthogy a zenéért biztos nem, az ziher, ám végül arra sem volt különösebb panasz, ugyanis a három teljesen eltérő karakterű, de önmagában is szívderítő látványt nyújtó tag számok közötti és alatti műsora elvitte a hátán az egész koncertet.
A fiúknak kifejezetten jó humoruk van, fellépésükből áradt a magabiztosság és a vegytiszta tudata annak, hogy nemcsak saját magukat, de azokat is szívből kiröhögik, akik hajlandóak ezért pénzt adni. Úgyhogy mindent megtettek annak érdekében, hogy ne csalódottan távozzon a közönség. A számok között hosszasan csevegtek a közönséggel, viccelődtek és hülyéskedtek, ám ennek nem csak szórakoztató célja volt, hanem teljesen gyakorlati is: hogy a dobos ne pusztuljon meg öt perc után. Hűtőládák tetejét csapkodni és egy sütőt vascsővel verni ugyanis komoly fizikai meló. A hatalmasra nőtt, hátán egy jó vaskos „Guilty” (Bűnös) tetoválást viselő (de most komolyan, én annak a tetoválásnak kíváncsi lennék a történetére) dobos gyakran kiintett a két gitárosnak, hogy langsam, langsam, mert nem bírja a tempót. Majd a fejére borított egy üveg ásványvizet, megigazította a csuklóvédői fölé húzott ipari kesztyűket, és tolta tovább.
A közönség pedig csendben kuncogott. Amekkora szisztematikus pusztítás ment a színpadon, annyira visszafogottak voltak a kedves nézők, akikről sütött, hogy röhögésen kívül nem igazán tudnak mit kezdeni a helyzettel, és inkább betudták az egészet egy kedves kabarétréfának. Én mondjuk jobban örültem volna, ha ott is letépik egymás arcát az emberek, de ha nem, hát nem.
A zenére nem igazán érdemes sok szót pazarolni, mivel – bár érezhető, hogy a megújulás jegyében néhol visznek bele egy-két új elemet – nagyjából ugyanazt kaptuk, amit már ezerszer megnézhettünk az interneten. Viccnek jó, még sokadszorra is, de egy idő után nyilván unalmassá válik a műfaj korlátainak tekintetében. Nem is játszottak túl sokat, alig másfél órát, de ennyi idő is kellően megterhelő lehetett a zenészeknek.
Vertek mindent, amit lehetett, ládát, toastsütőt, mosógépdobot, fém rudakat, lábosokat, fakanalakat és kerekeket, és tették ezt őszinte és mély odaadással. A legnagyobb slágerük, a 'Total Eclipse of Heart' alatt pedig szomorú és totális véget ért egy sütő.
Nem bántam, pedig nekem mondjuk még simán jó lett volna – de azért titkon irigyeltem ezt a laza, norvég pazarlást.
Fotók: Somay Márk - kellegyfotos.com
