Vannak olyan kulturális tartalmak, amelyekkel – bármennyire is szeretnénk – nem tudunk mit kezdeni. Olyan műfajok, stílusok, témák, amelyek kéznél vannak, jelen vannak, a jobb érzésű kultúra fogyasztó még erőfeszítéseket is tesz, hogy legalább saját fogyasztásra megmentsen néhány morzsát, néhány értékesebb falatot.

Ilyen kulturális tartalom az opera, és az úgynevezett népzene is (ne pontosítsuk most, mit is értünk mindezen). Regiszterek, amelyeknek egy részét még értjük, jelek, amelyek még mondanak valamit. De amelyeknek a használatát, értését és élvezetét fölülírja a „még-érzet” balsejtelme, melankóliája.
Pintér Béla Parasztoperája ezzel a „mégséggel” kísérletezik: jelekkel, történetekkel, üzenetekkel, helyzetekkel, amelyek „nem evilágból valók”, mégis lehet valami nagyon is jelenidejű, újra és újra hasznosítható tartalmuk. A felejtés és emlékezés, a ráismerés és tévesztés, az ó- és újszerűség különös játékát játssza ez a mű. Merészség kell hozzá: hol vannak már az operák, és hol vannak már a parasztok? Letűnt világok elitje és tömege.


A szerző műfaj meghatározása és darabismertetője így hangzik: “A Parasztoperában egy balladisztikus történetet dolgoztunk fel opera formában. Zenéjének alapja az erdélyi magyar népdalok és a barokk homogén elegye. A történet talán sokak számára ismerős lesz. Nekem a nagymamám úgy mesélte, hogy Szabadszállás környéki emberekkel történt ez meg nagyon régen. Bocsássák meg nekem, ha egyelőre csak annyit árulok el belőle, hogy lesz benne néhány boldogtalan sorsú ember, szenvedély, humor, vérfertőzés és gyilkosság. Akinek tetszik, nézze meg többször is! Akinek nem tetszik, nézesse meg magát!"

Volt már számtalan ilyen hibrid-kísérlet, rockoperák, musicalek, ilyen vagy olyan irányba lazított műfajok. Gyanakvással közelít az ember (néző és hallgató, együtt és külön) mi lehet belőle? Valami nagyon katarzis, vagy inkább giccs, mindkettő egy kicsit, vagy egyik sem? Darabja, de leginkább előadása válogatja. A határok átlépését a rendező, az alkotók biztos műfajismerete, arányérzéke teheti biztonságossá, élvezhetővé.

A nemzetközi szinten is ismert és elismert darabból több, nagyon markáns előadás is született, az egyiket (a Szkéné színházban) maga a szerző, Pintér Béla rendezte: zeneileg, formailag, tartalmilag körbejárta az újrahasznosítás sok-sok eszközét. A barokk opera és a népzene elemeiből összeérlelt sorsdráma (sorsdrámák) olyan különös elegyet alkottak, hogy a kritika rendre felveti, ezt a művet nem lehet nem pintérbélásan megrendezni, még Mohácsi János is (a Pécsi Nemzeti Színházban) a „remake remakejét” csinálta meg.

Porogi Dorka és a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákjai azonban nem ismétlik, hanem tovább gondolják, tovább játsszák a „pintérbélás” előadást. (Pintérbélátlanítják?) Még mélyebbre mentek az elveszettnek vélt és érzett sémák, minták, a (színpadi) szabályszerűségek és szabálytalanságok rétegei közé-mögé: így csináltak nagyon kortárs színházat. 

Pedig nagyon könnyen félrecsúszhatott volna az előadás: végül is az erdélyi népzene forrásvidékén, ott ahol a táncház mozgalom, a nép-tánc-színház már nagyon sok mindent kipróbált, könnyű lett volna egy újabb, kísérletezően balladai, balladisztikusan kísérletező, „nosztalgia alapú” verziót színpadra vinni.
Porogi ennél magasabbra tette a mércét. Nem nosztalgiázik: stilizál, absztrahál, kivonatol. Letisztult gesztusok, a dramaturgiának megfelelő autentikus koreográfia teszi eredetivé az előadást. A marosvásárhelyi Parasztopera azt feszegeti, mi van a kulturális jelek (maradványok, töredékek) mélyén, hol kezdődik és meddig tart a a színpadi,-zenei formák határa. Mi van teatralitáson innen és túl?

A Stúdió színpadán (Pintér és Mohácsi előadásával ellentétben) nincs semmi hulladék, semmi felesleg, maradvány: amit látunk, az maga a színpad, a „pőre” színház túl és innen a színfalakon. A kellékek, díszlet pontos, falra vitt, (vörös vonallal) bekeretezett utasítás és utalás-rendszer, figyelmeztetés a játék menetéről. Használati utasítás a sorsdrámához, amelyben a tragédia így sem, úgysem kerülhető el (pedig már megmondták, a díszletre felírták jó előre, hogy baj lesz).


A zene, az éneklés nem hallható kellék, nem aláfestés, hanem cselekvés-történés: színház. Az énekelt-mondott népdalokban meglepő helyekre kerülnek a hangsúlyok, az évszázados dallamívek személyes mondanivalóvá hajolnak: sokszor hallott sorokból születnek új, valódi karakterek. A Parasztopera eddigi előadásaival kapcsolatban sorra felveti a kritika, hogy „túl sokat” vár el a színészekről, akik nem tudnak megfelelni a zenei elvárásoknak. Ebben az előadásban azonban nem a dallam, a reprodukció a kérdés, hanem a produkció. A Művészeti Egyetem diákjait, és a zenei oktatást dicséri, hogy a többség pontosan, szakszerűen énekel. És a fals hangoknak is meg van a maga dramaturgiai feladata. A gyengék, a mellőzöttek, a helyüket nem találók (a Julikát alakító Badics Petra, Feri kettős szereposztásban Barabási Tivadar és Kinda Szilárd) „gyengén” énekelnek. Továbbá úgy énekelnek, hogy (tisztán) beszélnek, és úgy beszélnek, hogy énekelnek.
 

A Parasztopera mítosz-gyűjtemény: az árulás, a kapzsiság, a (gyermek)gyilkosság, a kurvaság, az árvaság alaptörténeteit illeszti össze. Alaptípusok, alakterek találkozása, és ilyen szempontból nehéz feladata van a színésznek, mert olyan karaktert kell megmutatnia, amelyet már a néző már eleve ismer, amellyel kapcsolatban előfeltevései, elvárásai és előítéletei vannak. Pontosan de szűken kimért a játéktér. A marosvásárhelyi produkció valódi csapatjáték: a kiválóan instruált színészek valódi társai egymásnak, kiegészítik, ellenpontozzák egymást. Etelka (Albert Orsolya) földhözragadt naivitása, Roland (Marosszéki Tamás) ingatag ragaszkodása, az Anya (Kovács Nikolett) önző odaadása, az Apa (Benedek Botond Farkas) erőszakos erőtlensége, Julika feslett kiszolgáltatottsága, Tündérke megejtő cédasága, Feri hithű elveszettsége, az állomásfőnök (Balogh Attila) deliráló éleslátása és az Idegen (Puskás László) bennfentes kívülállása teszi olyannyira gazdaggá a játékot, hogy az előre tudható végkifejlet is érezhetően váratlanul éri a közönséget. A rítus mögül pedig állandóan kikandikál a helyzet szülte akció: gegek, gesztusok, játékok, folyamatos mozgás gazdagítja a valódi értelmében vett színházi élményt.


Ebben a – klasszikus sémák szerint felépített - világban minden kettős: az eleve elrendeltség és az egyéni akarat, a készen kapott sorsok, és az egyéni kitörési kísérlete lüktet végig. Míg a Mohácsi és a Pintér előadások kérdése a múltfeldolgozás, itt az autenticitásra kerül a hangsúly. Lehet- e valami ebben a készen kapott világban saját? Van-e külön út? Válasz, ha van, akkor tragikus. De az előadás végéig jelen van a tragikomikumból, a színészek nyitottságából és alázatos munkájából, a díszlettervező (Bajkó Blanka) a jelmeztervező (Kupás Anna) visszafogott innovativitásából sugárzó remény: hogy van autenticitás, hogy mégis van saját élet. Saját ágy, asztal, saját arc, saját dohányfüst, saját öröm, saját kis ridikül, saját élet és halál.

A bizakodás ideje azonban pontosan szabott: amit látunk és hallunk: az mégis „csak” színház, csak előre lekottázott zene, dallam, sokszor elmondott mondatok, sokszor felrémlő félelmek-történetek. A tragédia csöndje csak pillanatokig áll be, míg tart a felismerés, előtte és utána rizsporos parókában, jelmezben, színpadra ácsolt színpadon szól a barokk, népi, hangszeres zene, a végtelen, kortalan-kortárs üzenet. Sok szólamban is egyszólamú.


Pintér Béla-Darvas Benedek: Parasztopera

Etelka: Albert Orsolya
Roland: Marosszéki Tamás
Julika: Badics Petra
Anya: Kovács Nikolett
Apa: Benedek Botond Farkas
Tündérke: Czikó Julianna
Feri: Barabási Tivadar
Kinda Szilárd
Állomásfőnök: Balogh Attila
Az Idegen: Puskás László
Rendező Porogi Dorka
Díszlet: Bajkó Blanka
Színpadi mozgás: Fodor Csanád
Jelmez: Kupás Anna

Zenekar: Strausz Imre István, Simoncsics Zsófia, Szakács Zoltán, Hayashi Akio


Marosvásárhelyi Stúdió Színház
Művészeti Egyetem