Hogyan jutottunk el a rettegett, halhatatlan szörnytől – akinek nő még nem tudott ellentmondani – egy csillámló kamasz fiúig?
A vámpírok több száz éves evolúciójának áttekintése nem bonyolult feladat, hiszen az irodalom és a filmgyártás meglehetősen jól dokumentált, nagy népszerűségnek örvendő szegmenséről van szó. Mégis, ha van egy ember, akiről tudom, hogy teljesen értetlenül állna az eredmény előtt, az a dédnagymamám. Egyrészt, mert szinte biztos vagyok benne, hogy Bram Stoker művénél elakadt a vámpírtörténetek követésében, másrészt pedig egy jó kedélyű családi beszélgetés keretében elmondta: „Hallottunk mi olyan buzeránsokról, de soha nem láttunk egyet sem.”
Míg egyesek az információ hiánya miatt találják nehézkesnek az események feldolgozását, addig a történet kevésbé boldog szemlélői egyszerűen csak értetlenül állnak a valaha volt hátborzongató, ám mégis magasztos szörnyeteg csillámló maradványai felett.
Lássuk tehát, hogyan vált a tényleges tömeghisztériákat keltő balkáni folklór azzá, amit manapság vámpírnak nevezünk.
Innen rövid út vezethetne a vámpírirodalom legnagyobb klasszikusához, de az igazi kezdetekhez egy picit visszafelé kell mennünk: 1819-ben John William Polidori megírta a The Vampyre nevű könyvet, melyet a világ első összefüggő, irodalmilag releváns vámpírtörténetének tartanak.
A könyv főszereplője Lord Ruthven, aki szinte a semmiből tűnik fel a londoni arisztokrácia körében. A nemes összeismerkedik a fiatal Aubrey-val, aki később elkíséri őt hosszú utazásai során. Rómában aztán különválnak, Aubrey folytatja útját Görögországba, ahol összeismerkedik egy fogadós lányával, Ianthéval. A lány mesél a vámpírokról, majd megjelenik Lord Ruthven, és a lány rejtélyes körülmények között meghal. A két férfi tovább utazik együtt, ám egy csapat bandita megtámadja őket, és Ruthvent megölik. Utolsó szavaival megesketi Aubrey-t, hogy egy szót se szól haláláról egy évig és egy napig. A java persze csak akkor kezdődik, amikor Aubrey ezután újra találkozik Lord Ruthvennel Londonban, ahol a gonosz elcsábítja a fiatal férfi húgát. A történet sajnos nem ér jó véget, Aubrey az eskü miatt nem szólhat semmit, és mire a titoktartási kötelezettség lejár, addigra húga halott, Lord Ruthven pedig eltűnik.
Ez a könyv is részben oka lehetett annak a nyugat-európai tömeghisztériának, mely a keletről érkező vámpírlegendák miatt úrrá lett az embereken. Nem egy eset történt az ipari forradalom közepén, amikor megkaróztak holttesteket és levágtak fejeket, mert úgy hitték, vámpírra bukkantak.
A Drakula olyannyira telve van buja szexualitással, amennyire csak egy viktoriánus történet lehet vele. Ugyan sok történetben ezt össze szokták keverni, de Jonathan Harker az, aki meglátogatja Drakula grófot erdélyi kastélyában, ahol számos „kalandba” keveredik. Az egyik ilyen, amikor Drakula feleségei, „a nővérek” megtámadják. A nővérek a leírás szerint gyönyörű asszonyok – két barna és egy szőke –, akik kielégíthetetlen szexuális túlfűtöttségben szenvednek, és elsősorban ezt használják arra, hogy becserkésszék áldozatukat. Drakula azonban az utolsó pillanatban megmenti Harkert, akire még szüksége van.
Harker később sikeresen megszökik a kastélyból, Drakula pedig egy hajón elutazik Nagy-Britanniába, ahol kifogástalan modorának és lovagiasságának köszönhetően hamar beilleszkedik a társaságba. Rögtön kiszúrja magának a fiatal Lucy-t, és lassacskán hatalmába keríti. Időközben megérkezik Abraham Van Helsing professzor, aki rögtön vámpírt sejt a történések mögött, de nem meri elmondani senkinek, mert fél, hogy bolondnak nézik. Amikor azonban Lucy meghal, nem bírja magát tovább tartóztatni, megkarózza a lányt, levágja a fejét és teletömi a száját fokhagymával.
Jonathan Harker és felesége, Mina akkortájt térnek haza Budapestről, mikor a társaság már rájött, hogy a gróffal nincs minden rendben, és elkezdik utána a vadászatot; ám Drakula sem tétlen, gyakran „rájár” a Mina kisasszony ereiben csörgedező életerőre, és a folyamat során szellemi rabszolgájává teszi a lányt.
A romantika nagyjából itt véget ér, ugyanis a kis csapat komolyan üldözőbe veszi a grófot, Van Helsing megöli az erdélyi kastélyban maradt nővéreket, végül pedig Drakulával is végeznek. Természetesen a vámpír halála után Mina felszabadul az átok alól és Jonathannal boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Ez volt a Prana Film GmBH. első és utolsó filmje, ugyanis – nem meglepő módon – Stoker özvegye perelt... és nyert. A bírósági ítélet szerint a film összes példányát meg kellett volna semmisíteni, de addigra már világszerte szétküldték és vetítették a művet, így erre sosem sikerült sor, és a film a mai napig is elérhető. A bíróságnak annyit sikerült elérnie, hogy ebben a változatban már a Stoker által megírt nevek szerepelnek:
Eme apró érdekességektől eltekintve a legszebb dolog ebben a filmben, hogy nincs benne egy árva felesleges szó és egyetlen csepp felesleges vér sem. Ez a film úgy tökéletes, ahogy van. Itt még nem tolódott el annyira a közönség ingerküszöbe, hogy látni kelljen azt, ahogy nyakon harapnak valakit, mégis pontosan tudjuk, kivel mi történik. Aki valamennyire tud angolul, és nem idegenkedik a fekete-fehér filmektől sem, annak mindenképpen ajánlom, hogy nézze végig ezt a remekművet, melyet teljes terjedelmében itt talál meg.
Ezek után ismét ugrunk pár évtizedet, mialatt számos többé, de inkább kevésbé jelentős vámpírtörténet látott napvilágot, és megérkezünk 1992-be, a vérszopó szörnyetegek (hetero)szexualitásának csúcspontjához. A – meglepő módon – Drakula című film már az új, színes, véres műfaj képviselője, de mindenféleképpen említésre méltó. Ha pusztán a vámpír szexualitását vesszük alapul, akkor e film alapján azt hihetné az ember, hogy nem is a fogukkal szívják ki a vért. Azt is figyelembe kell venni, hogy a fő gonosz Monica Belluccit hagyja otthon Erdélyben, hogy jól elbánhasson Winona Ryderrel.
Azt is meg kell említeni, hogy az alkotás rendezője Francis Ford Coppola, Van Helsinget Sir Anthony Hopkins, Jonathan Harkert pedig Keanu Reeves alakítja. Persze az sem mellékes, hogy a filmet három Oscar-díjjal jutalmazták.
Az út itt ketté válik. Az egyik oldalon egyre több női könny és egyre kevesebb férfiúi lelkesedés, míg a másikon tömör tesztoszteron (és a barátnők büntetéseként sokkal több, későbbi nyálas filmélmény) található.
Ugyan a fenti összefoglaló korántsem meséli el a film teljes történetét, arra azonban elegendő, hogy a kedves olvasó meglássa a különbséget az Interjú a vámpírral, és a korábban tárgyalt művek között.
Nagyon röviden térnék ki a vámpírfilmek másik csoportjához tartozó alkotásokra, melyek (szinte) kizárólagos lényege az alábbi ábrán látható.
Elérkeztünk kétszáz éves utazásunk utolsó állomásához: az Alkonyat-sorozathoz. Nem szeretnék ítéletet mondani sem a könyvek irodalmi értéke, sem az abból született mozgóképes alkotások filmes értéke felett, amit viszont megteszek, az az, hogy megvizsgálom a sorozat nyilvánosságra gyakorolt hatását.
A statisztikai hibahatárt figyelembe véve nyugodtan állíthatom, hogy a férfiak 100%-a azért nézte meg a Twilight-filmek valamelyikét, mert ezzel fizetett ama megbocsáthatatlan bűnért, hogy a barátnőjével korábban végignézette a Penge valamelyik részét.
Soha olyan könyv vagy film nem született még, mely ennyi negatív reakciót váltott volna ki a világ romantikus történetekre kevésbé éhező lakosságából. Számtalan internetes mém – beleértve a „még mindig kevésbé meleg, mint a Twilight”, illetve a „még mindig jobb szerelmes történet, mint a Twilight” kategóriát is – született, melyek már szinte zavaró és szűnni nem akaró módon árasztják el az erre szakosodott oldalakat. Az is ad némi iránymutatást, hogy legnagyobb díjai között olyanok találhatók, mint „az év gyerekkönyve 2008-ban”, illetve a „gyerekek választása 2009-ben”.
Nem célom, hogy egy olyan művet szóljak le, amit több százmillió példányban adtak el világszerte és ami minden bizonnyal elérte azt, hogy sokan belefeledkezzenek az olvasás gyönyörébe, azt viszont bizton állíthatom, hogy sem John William Polidori, sem Bram Stoker, és pláne Francis Ford Coppola nem tudta volna elképezni, hogy a vámpírok csillámlanak.
Utazásunk lezárásaként szeretném megvigasztalni azokat, akik fintorral kísért megvetéssel tekintenek az Alkonyat-sorozatra. Ha valamilyen okból ismét szembesülni kénytelenek a Twilight egyik darabjával, jusson eszükbe, hogy van remény:
