Amerikában miért csak rajzolni lehet a bíróságon, fényképezni pedig nem?
Minden országnak megvannak a saját bírósági törvényei, amelyek a tárgyalóteremben való fényképezést, filmezést szabályozzák. Én csak az amerikai helyzetről számolnék be.Ha egy terembe megfelelő számú embert ültetünk, akiknek bizonyos ideig hallgatniuk kell egy előadást, vagy csendes szemlélői lehetnek csak egy eseménynek, mindig lesz valaki, aki nem csupán kockákat, meg kis virágokat rajzol a jegyzettömbjébe, hanem tanulmányozni kezdi a többiek arcát, arckifejezését, mimikáját, és pillanatok alatt tökéletes portrét kanyarít a lap szélére. Így hát azt is mondhatjuk, hogy tárgyalótermi rajzolók a kezdetektől fogva léteznek. De mikor vált szakmává? Talán pontosan akkor, amikor az első képet jó pénzért eladták a helyi újságnak.
Hosszú évekig az emberi kézügyességnek nem volt konkurenciája, ám a fényképezőgépek megjelenésével egyeduralmuk kicsit megingott, ám a szerencse is a rajzolók istenadta tehetsége mellé szegődött. A korai kamerák hatalmasak voltak, felállításuk, mozgatásuk nagy helyet, elékészületet igényelt. Egy pillanatfelvétel előkészítése több percet is igénybevett. A fekete lepel mögött ügyködő fényképész, a magnézium villanása kifejezetten zavaró volt, így a kamerákat nagyon rövid idő alatt minden tárgyalóteremből, kivétel nélkül kitiltották. A fényképezőgépek azóta hatalmas fejlődésen mentek keresztül, de a vaku továbbra is zavaró maradt, ugyanígy a fényképész mozgása.
Ezen a fejlődésen a filmkamerák is keresztülmentek – a kerekeken guruló hatalmas jószágok előbb vállon hordozható kamerákká, később kézikamerákká szelídültek, manapság pedig a tenyerünkben is elférnek. Már a mobiltelefonok is alkalmasak jó minőségű képek készítésére, s ez újabb problémát vet fel: a tárgyalótermekbe becsempészett képrögzítő eszközök problémáját.
Álljunk meg itt egy pillanatra, és foglalkozzunk kicsit a tárgyalóterem pszichológiájával. David Souter, az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának Elnöke annak idején azt mondta: „kamerákat a tárgyalóterembe csak a holttestemen keresztül”. Nem véletlenül fogalmazott ilyen keményen, hisz a médiatörvény előtt bizony több olyan eset is volt, amikor a kamerák bejutottak tárgyalásokra, és hatalmas bonyodalmat okoztak.
Az 1935-ös, híres Lindbergh-bébi ügy az első, melyet a történészek mérföldkőként emlegetnek. Bruno Hauptmann-t vádolták azzal, hogy elrabolta és megölte a polgári repülés hősének, Charles Lindbergh-nek 18 hónapos kisfiát. A tárgyalóteremben rengeteg kép és jónéhány televíziófelvétel is készült a vádlottról. A hosszas, sikertelen nyomozás után és a bűntett brutális volta miatt a közvélemény nagyon szeretett volna tettest és méltó büntetést látni. A nyomás hatalmas volt. A képek, felvételek mindenütt megjelentek, s a fotók alatti szövegek, alámondások mindenütt azt sugallták, „nézd ezt az arcot, ő a tettes, látszik a szemében”. Megszületett az ítélet: villamosszék általi halál, melyet végre is hajtottak.
Ma már szinte mindenki biztos benne, a média és a közvélemény nyomása, valamint más tényezők is közrejátszottak a bíróság döntéshozatalában, és Hauptmann-nak semmi köze nem volt a Lindbergh-bébi elrablásához. Ártatlanságát a halála előtti utolsó pillanatig vallotta is. Az összesküvés-elméleteknek se szeri, se száma az üggyel kapcsolatban. Akit érdekel, könnyen rákereshet, és rengeteg anyagra bukkanhat az interneten. A tény azonban az, hogy ettől kezdve mindenütt törvények szabályozták a média jelenlétét a tárgyalótermekben.
Az O.J. Simpson per esetében például jelen voltak a kamerák, de az esküdtszék tagjainak arcát nem mutathatták. Amennyiben mégis valaki felismerhető volt a képeken, felvételeken, szolgálatából azonnal elbocsátották.
Az esküdtszékben való részvétel bizalmi feladat minden amerikai számára. Amennyiben az ottani megjelenés veszéllyel járhat, az emberek elvesztik bizalmukat a bíróság intézményében. Senki nem szeretné, ha egy maffiavezér tárgyalása során az alvilág fogságába kerülne ő maga vagy valamelyik családtagja, ha ezzel zsarolnák, és becstelen döntésre kényszerítenék. Ugyanezt sem a bíró, sem az ügyvédek nem szeretnék. Vagyis a kamerák kitiltása nem a vádlottat, a bűnöst védi, hanem a döntéshozatal többi szereplőjét.
Összegezve azt mondhatjuk, az USA minden államának megvannak a saját törvényei a tárgyalótermi médiával kapcsolatban, s egyes esetekben maga a bíró dönt arról, beengedi-e a televíziót, a sajtót vagy sem. „Könnyebb esetekben”, amilyenek a sztárok perei, lásd legutóbb Lindsay Lohan ügyét, természetesen ott volt a média, láttuk a kishölgy viselkedését a tárgyalóteremben, ám ennek a tárgyalásnak is voltak pillanatai, amikor tilos volt a közvetítés.
A tárgyalóterem művészei – technikai fejlődés ide vagy oda –, maradnak. Mindig lesz munkájuk, bár foglalkozásuk nem könnyű. Vannak időszakok, amikor szinte semmi nincs, majd jön egy nagy per, amikor napi 4-12 rajzot is vár a megrendelő, de cserébe jól fizet. Egy tökéletes munkáért akár 400 dollárt is megad egy-egy újság, televíziócsatorna. Ilyenkor szorgalmasan kell dolgzoni, mert jöhetnek hónapok munka nélkül. Állandóan utazni kell, a családot hátrahagyva, ahová a munka hív. S hiába a tehetség, objektívnek kell lenni. Aki érzelmeket visz a munkába, a rajzokba, nem szállhat versenybe.
Akit érdekel egy tárgyalótermi művész blogja, ide kattintson. Aki pedig szeretne bővebben, évszámokkal, eseményekkel kiegészítve olvasni a média tárgyalótermi történelmével ezt az oldalt látogassa meg.
Forrás: A Tengerentúlról jelentem
