A művészetnek nem csak az a célja, hogy szép dolgokat mutasson meg – sőt, alapanyagául sem csak dekoratív matériákat választhat.
Khalil Chishtee ezen elvek mentén választotta szobrai anyagául a nejlonszatyrokat. A Pakisztánban született és nevelkedett, az elmúlt nyolc évet pedig az Egyesült Államokba töltött művész több értelmezést is tud adni arra, hogy miért választotta a hulladékok közül is az egyik legszembetűnőbb és legpazarlóbb anyagot.Chishtee szerint a modern ember a műanyag korát éli, mivel használati tárgyaink nagy része ebből készül. A műanyag gyakorlatilag egy kikerülhetetlen alapanyaggá vált, és a művész úgy gondolja, ezért ez a legjobb anyag arra, hogy kifejezze a világgal és a jelen társadalmával kapcsolatos érzéseit.
Amelyek, mint a művekből kiderül, nem kifejezetten pozitívak. Az emberszerű, kifacsart pozícióban lévő, végtaghiányos szobrok nem feltétlenül a komfort és a szépség nyugalmával töltik el nézőiket. De ez az alkotót egy cseppet sem zavarja, mivel a műveit olyan embereknek készíti, akiket foglalkoztat a világ azon része is, amelyik nem a legszebb.
Másrészt a műanyag egy igen ellenálló anyag – hiába használjuk fel újra, hiába kap más színt vagy formát, a nejlonzacsi nejlonzacsi marad. Profán, haszontalan, randa mementója a fogyasztói társadalomnak. Chishtee ehhez a tényhez azt a kérdést kapcsolja, hogy az ember vajon nem marad-e ember, színtől, vallástól, nemtől függetlenül…?