Az univerzum apróságaival nem kell foglalkozni, de az összes svájci elbújhat, amikor az idő zsenijei megérkeznek.
A csillagok kutatásának történetével foglalkozó cikksorozatunk első részében Mezopotámiával, míg második részében az ókori görög és egyiptomi felfedezőkkel foglalkoztunk. Eljött az idő, hogy elhagyjuk az antik világot, és messze keletre tekintsünk, ahol szintén eseménydúsnak mondható a csillagászat történelme.Ázsia keleti része még repülőn is nagyon messze van Európától, pláne gyalog vagy lóháton, így nem csoda, hogy a megfelelő úthálózatok kialakulása előtt alig volt kapcsolat az egybeolvadt kontinens két végpontján élők között. Ez olyan alapvető különbségeket okozott, melyek miatt nem egyszerű megérteni minden részletet, de a különélésnek voltak előnyei is.
A kínaiak esetében az egyik ilyen az volt, hogy élesen elválasztották a máshol sorosan összetartozó csillagászatot az asztrológiától. Mindkettőnek fontos szerepe volt, hiszen míg utóbbi művelői a fontos vezetők, döntéshozók tanácsadóiként működtek közre, addig a csillagászat tudói az időért feleltek.
A korai elképzelések szerint az égbolt négy negyedből állt, melynek mindegyikében 7 – összesen 28 – palota volt. A paloták tulajdonképpen a csillagképeket jelképezték, melyek változása az idő számításának egyik fontos eszköze volt. A kínai csillagászoknak számos feladata közé tartozott, hogy meg kellett jósolniuk a nap és holdfogyatkozásokat. Ezt annyira komolyan vették, hogy az egyik császár két tudóst is lefejeztetett, mert nem sikerült a feladot teljesíteniük. A többiek nyilvánvalóan komoly igyekezetről tettek tanúbizonyságot, hiszen a megmaradt fejek mellett az égi jelenségek előrejelzésében nagy tudásra és pontosságra tettek szert.
Az akkori csillagászok komoly precizitással jegyezték le munkáikat, így tudjuk, hogy megpróbálkoztak az égbolt csillagainak összeírásával. A csillagképek általában egy főcsillagból, a királyból és az azt körülvevő hercegekből álltak össze. Az i.e. IV. században élt Shi-Shen megfigyelt és összeírt 122 csillagképet, bennünk 809 csillaggal. Érdekes, hogy míg a nyugati világ tudósai a bolygók mozgásával voltak elfoglalva, addig ez Kínában nem számított különlegesnek.
A kínai csillagászat fénykora a III. és a VI. század közöttre tehető. A 400-as években Zu Chongzhi egy saját készítésű eszközzel megmérte, hogy egy év 365.24281481 napból áll, mely mérés kevesebb mint egy perccel tér el a mai modern eszközök által mért adattól. Másik mérése azt taglalja, hogy hányszor fedi egymást a nap és a hold. A Zu által számolt 27.21223 alkalom elképesztően pontos, ugyanis a valódi szám 27.21222. Zu a mérési adatokat felhasználva többször is sikeresen jósolta meg a közelgő nap- vagy holdfogyatkozást.
A precíz és kíváncsi ázsiai szemek számos első hellyel ajándékozták meg a kínaiakat az évszázadok során. Ők figyeltek meg elsőként napfoltot, valószínűleg sűrű ködön vagy a napsugarak erősségét felfogó, de átlátszó kőzeteken keresztül. A kínai tudósok – megosztott helyen egy indián törzzsel – voltak az elsők, akik észrevettek egy szupernóvát. Az 1054-ben észlelt jelenséget úgy írták le mint egy „vendégcsillagot”, mely egy évig ragyogott az éjszakában. A csillag halála után keletkező látványos maradványt ma Rák-köd néven ismerjük.
A Song Dinasztia idején – a X. és XIII. század között – hatalmas obszervatóriumokat és planetáriumok építettek. Utóbbiból az egyik legnagyobb egy 1434 csillagot és 28 csillagképet tartalmazó óriás térkép lett, mely a kor egyik egyedülálló emléke. Az időszak legjelentősebb csillagásza, Guo Shuojing tovább vitte évszázadokkal korábban élt kollégája munkáját, és egy hatalmas napóra segítségével 30 másodperc pontossággal határozta meg egy év hosszát.
A kínaiak csillagászati munkássága sokszor feledésbe merül a görög, az iszlám és az indiai tudósok eredményei mellett, elsősorban azért, mert módszereik alapjaiban különböztek az európai iskolákban megszokottól. Ugyan valóban keveset foglalkoztak a különféle teóriák és világképek kidolgozásával, de a méréseket tekintve vezető helyet foglalnak el az ókori kultúrák között.
Egy másik keleti országban, Indiában is lélegzetelállító kutatások zajlottak az égbolt világával kapcsolatban. Az indiaiak munkája hatalmas mértékben befolyásolta az őket követő évszázadokban nagyot alkotó tudósokat, bár akik szeretnének óriási tudásukból meríteni, azoknak bizony fel kell kötniük a nadrágszárat. A kínaiakkal ellentétben az indiai csillagászat kéz a kézben jár a vallással. A korai tudományos szövegek szinte kivétel nélkül az istenek cselekedeteit leíró versekben jelentek meg, mely finoman szólva sem tette egyszerűvé – esetenként még egyértelművé sem – a bennük rejlő információ kibányászását.
Az igazi komoly változás és fejlődés akkor következett be, amikor egy picivel egyszerűbbé vált az ötletek és elméletek cseréje az egyes kultúrák között. Az első században az indiai csillagászok már úgy vélték, hogy a csillagok valójában hasonlóak a Naphoz, csak messzebb vannak. Összehasonlításképp, a görögök ekkor még fényes, égi kristálygömbökkel magyarázták a zsúfolt égboltot.
Az indiai tudományos aranykor első nagy gondolkodója, Aryabatha az V. században élt. Munkája olyan jelentőségű felfedezéseket tartalmazott, mint az, hogy a Hold valójában a Nap fényét veri vissza, illetve, hogy a Föld forog nem pedig az égbolt. Könyve csak a XIII. században lett lefordítva latinra, így nagyon sokáig nem figyelt fel rá senki, azonban a reneszánsz gondolkodók – köztük Kopernikusz is – elismerték, és gyakran merítettek tudásából.
A következő úttörő gondolkodó Varahamihira volt, aki szintén az V. században tevékenykedett. A tudós úgy gondolta, hogy ugyanaz az erő, mely a tárgyakat a Földön tartja, az égitestek között is jelen van. Értelemszerűen a gravitáció szót nem használta, de gondolatai századok sokaságával megelőzték Newtont.
Az ezt követő éra hatalmas eredményeket hozott nem csak a régió tudományának fejlesztésében, hanem az egész világon is. Az indiaiaknak köszönhetjük például a nulla számot. Ugyan kezdeti próbálkozások már voltak ennek jelölésére, de mint matematikai szereplőt – ráadásul nagyon fontosat – a hatalmas félszigetről érkező szövegek mutatták be a nyugati világnak.
A két nép csillagászati hagyatékának rövid áttekintéséből is látszik, hogy keveset tudunk a távoli civilizációk eredményeiről főleg, ha két furcsa zsoltárban próbálják elmagyarázni, hogy mekkora a Föld kerülete. Furcsa szövegek ide, megszállottság az idővel oda, sokat köszönhetünk azoknak a kultúráknak, melyekre talán így egy kicsit más szemmel nézünk majd.
Sorozatunk következő részében az iszlám világ és a sötét középkor homályán áttörni igyekvő európai tudósok munkájáról lesz szó.
