Hogy mi elegáns és mi nem, arról már hosszú évszázadok óta komoly vita folyik. Ízlésben nehéz is dönteni, valaki a makkos lakkra, valaki fekete hosszúra, és van, aki a tökmindegyre esküszik.
Szerencsére (vagy épp sajnos) a dolog lényege nem számszerűsíthető, nem egyértelmű és nem evidens. Elegáns nem lehet semmi és senki magában, ahhoz kell a környezet is, épp ezért kevés divatanyagot találok viccesebbnek, mint a szalmabálákon fotózott, sokszázezres hacukába öltöztetett modelleket. Hát nyilván Balenciagában fog kapálni, mi? Meg nagyon kell a domboldalba a Birkin táska, ugye? A Prada pedig kifejezetten a falusi betonkockákra tervezte topánjait.
A disszonancia ugyanolyan messze esik az elegánstól, mint a kedvenc kínai piacom komplett árukészlete. A strasszos csipke a piros műbőrrel gáz, hiába próbál meggyőzni az ellenkezőjéről egy erős akcentusú mosoly, ahogy felőlem a legmenőbb divatblogger is bizonygathatja az igazát, juszt se fogok vidéki lagziba dizájnergöncben menni.
De hogy mi az elegancia, azt én sem tudom egyelőre. A hírek, a tudósítások és a vélemények merőben különböznek. Az információ és a tömeggyártás korában – úgy tűnik – mindent lehet, az eleganciát mégis elég kevesen választják. Talán munkálkodik még az elmúlt évtizedek kemény nevelése, hogy az elegáns polgárság ciki, mint napszemüvegben diszkóba menni? Hogy az elegancia elitista csökevény, a ruha nem számít, csak a tett, meg akire pont passzol az öltönye, az gyanús, mert vagy meleg vagy túl sok pénze van?
A régi, letűnt és megemésztett korok elegancia-felfogásából elég kevés szivárgott át napjaink darálójába, ha nem számoljuk az Apple-termékeket, de hát az külföldi cucc, az más. Annak szabad. Nekünk viszont nem kell úgy elegánskodni, ha nem bankban/irodában/a Parlamentben/temetőben dolgozunk.
És mégis van valami megmagyarázhatatlanul vonzó azokban az alkalmakban, amikor viszont kötelező felcibálni a harisnyát, megfésülni az üstököt, felpattintani a mandzsettát és belebújni a magassarkúba, és ezt a leghangosabban ágálók is épp ugyanannyira élvezik. Elegáns ruhában máshogy viselkedik az ember, amire időnként igenis szüksége van, és ennek igazán semmi köze nincs a vastag bukszához. Ha évente egyszer, karácsonykor vagy – mint most – farsangkor, akkor legyen úgy, de nem véletlen, hogy hatalmas sikere van a kifejezetten elegancia témakörű muriknak.
Mert akkor viselkedni is kell egy kicsit. Kihúzni a görbe vállat, kedvesnek lenni a hölgyekkel, visszafogottnak az urakkal, gálánsnak a pincérrel. Ahogy régen, amikor ugyanennyire volt perverz és szabados és romlott a társadalom, mint most, csak – következzen a kulcsszó – diszkrétebben.
Az elegáns ember nem ordenáré, nincs benne manír, sem giccs, óvatosan lavíroz az arany középúton. Nem esik túlzásokba, de nem aszkéta, ahogy nem is dőzsöl. A jómodorral idomított kutyaként tud bánni, de még leenni is stílusosan szokta magát. Bagatell dolgokon nem rugózik, az indokolt helyzeteket tisztelettel kezeli, öt forinton legfeljebb titokban pampog. Sose veszi magát túl komolyan, de hibáit nem tartja erénynek, és a többi. Hát nem lenne élvezetes ilyennek lenni folyton? Vagy amikor kell? Vagy csak amikor végre sikerül?
Szóval, a visszafogottságnak és a természetességnek csak van valami köze az eleganciához…
Aki kedvet, vágyat és elég erőt érez magában ahhoz, hogy pingvinnek/dámának öltözzön, akkor ma este ezt nem csak megteheti, de kifejezetten ajánlott is. A Café Zsivágóban az elegancia jegyében lesz kötelező mulatni. A zenét a Farkas Jazz Ensemble fogja szolgáltatni.
