Nagy hidegben annyi rétegbe burkolja magát az ember, amennyibe csak lehet, ám 150 éve még ez mindennapos volt a hölgyek számára.

Minél több réteg ruha van rajtunk, és minél vastagabb szövetekbe öltözünk, annál nehézkesebben tudunk mozogni, ettől joggal érezhetjük magunkat mondjuk medvének. Vagy Michelin-babának.

Ám a jégeralsó-farmer kombináció még mindig semmi azokhoz a ruhákhoz és öltözékekhez képest, amit az 1800-as évek végének asszonyai küzdöttek magukra minden egyes nap. Az abroncsos szoknyát már felvenni sem gyerekjáték, és jobb esetben elég hozzá egy pár segítő kéz.

Mozogni benne méginkább művészet, főleg, ha fűzővel társítják, amitől nehezen kap levegőt viselője, az abroncsos szoknya miatt pedig teljesen megváltozik az ember egyensúlyi helyzete, mert máshova kerül a súlypontja. Csoda, hogy a kor hölgyei egyáltalán képesek voltak egyedül a helyváltoztatásra, nemhogy a táncra.

Bár a ruhaköltemények valóban lenyűgözőek a mai napig, viselésükért meg kellett szenvedni, és a 21. századi mackónadrágból szemlélve nem biztos, hogy a befektetett energia egyenes arányosságban állt a ruhák előnyeivel. Szívesen megkérdeznék erről egy korabeli férfit, hogy nekik mennyire tetszettek ezek a gigantikus anyaghalmok.