Van nekünk egy fura mániánk. Régi szerelmes leveleket gyűjtünk ádázul, megszállottan, hogy aztán a kacskaringós, szenvedélyes ákombákomok fölé hajolva zokoghassunk.
«Előző levél
Adél,
csattogó bülbülöm, egész rettenetes - Ferenc nálunk járt ma, s atyámmal közölte, föltett szándéka engemet Párisba mindenekfelett magával cipelnie. Szót ejtett arról, hogy bécsi művészakadémiai tanulmányaimhoz felette szükséges bejáratódnom egynémely párisi művészkörökben. Atyámmal hosszasan eldiskuráltak, s felelevenítvén a régi szép időket, kacagva szót ejtettek bizonyos gyermekkori kínos nervőz hajlamomról, mikoron kis fakardommal felindulásomban kakasunk nyakát szegtem, pusztán mert azt hittem, a szuszt is ki akarja taposni kedvenc fehér tyúkocskámból.
Adél, angyalom, tapintatlan beszélgetésük felingerelt, kis híján elragadtattam magam, nem is beszélve arról, hogy Ferenc alkalmatlan látogatásával meghiúsította mai légyottunkat. Ez fájt felette. Mi legyen továbbá, s hogy?
Egyetlenem, czvikkerem miatt ellenben ne aggodalmaskodjék, szereztem újat tegnap az optikusnál, s remélem, Ferenc is hamarosan jobb belátásra tér Páris dolgában. Kérem azért drágámat, járjon közbe érdekemben, mert énnekem Párisba mennem lehetetlen, hogy Adélomat, életemet akárcsak egy hétig is ne lássam, nem, ez nem!
(Jolival próbáltam szót érteni, de hajlandóságot csak akkor mutatott, mikor megígértem neki, hogy legközelebb selyemcukorkát viszek neki a szatócstól, de ez olyan kínos nekem, lévén cukorbajos. Az a kotnyeles szatócs nagy nagy szemeket mereszt, mikor valami édességet vásárolok, s mentegetőzéseimet oly officiózus pofával fogadja, akár egy adóellenőr.)
Adél, kincsem, üzenjen azért avval a lompos Jolival, hol, s mikor találkozhatunk.
Kelt Erzsébetfalván, 1920. augusztus 1 én.
Kacsóit csókolja - Alfréd
csattogó bülbülöm, egész rettenetes - Ferenc nálunk járt ma, s atyámmal közölte, föltett szándéka engemet Párisba mindenekfelett magával cipelnie. Szót ejtett arról, hogy bécsi művészakadémiai tanulmányaimhoz felette szükséges bejáratódnom egynémely párisi művészkörökben. Atyámmal hosszasan eldiskuráltak, s felelevenítvén a régi szép időket, kacagva szót ejtettek bizonyos gyermekkori kínos nervőz hajlamomról, mikoron kis fakardommal felindulásomban kakasunk nyakát szegtem, pusztán mert azt hittem, a szuszt is ki akarja taposni kedvenc fehér tyúkocskámból.
Adél, angyalom, tapintatlan beszélgetésük felingerelt, kis híján elragadtattam magam, nem is beszélve arról, hogy Ferenc alkalmatlan látogatásával meghiúsította mai légyottunkat. Ez fájt felette. Mi legyen továbbá, s hogy?
Egyetlenem, czvikkerem miatt ellenben ne aggodalmaskodjék, szereztem újat tegnap az optikusnál, s remélem, Ferenc is hamarosan jobb belátásra tér Páris dolgában. Kérem azért drágámat, járjon közbe érdekemben, mert énnekem Párisba mennem lehetetlen, hogy Adélomat, életemet akárcsak egy hétig is ne lássam, nem, ez nem!
(Jolival próbáltam szót érteni, de hajlandóságot csak akkor mutatott, mikor megígértem neki, hogy legközelebb selyemcukorkát viszek neki a szatócstól, de ez olyan kínos nekem, lévén cukorbajos. Az a kotnyeles szatócs nagy nagy szemeket mereszt, mikor valami édességet vásárolok, s mentegetőzéseimet oly officiózus pofával fogadja, akár egy adóellenőr.)
Adél, kincsem, üzenjen azért avval a lompos Jolival, hol, s mikor találkozhatunk.
Kelt Erzsébetfalván, 1920. augusztus 1 én.
Kacsóit csókolja - Alfréd
A szerzők külön engedélyével. Folytatása következik.
