„Mint ha egy vad Móricz regényt olvasnék” – írja saját levelében a regényíró, és tapasztalhatja meg a hallgató, aki megnézi a Móricz Zsigmond Napló-szilánkok című előadást Koltai Róbert előadásában.
Felolvasó színház - monodráma - életrajzi dokumentáció - korkép. Igen csak el kell gondolkodnia annak a nézőnek, aki meg akarja határozni Koltai Róbert színházi produkciójának, a Sanyi és Aranka Színház legújabb bemutatójának műfaját.
Az est egyrészt bepillantást enged Móricz Zsigmond életének önmagával őrlődő, vívódásokkal teli, családi tragédiával terhes egy-másfél évébe, ugyanakkor a B. Török Fruzsina által szerkesztett, és összeválogatott levelekben, naplórészletekben a magánéleti titkok nem csak megelevenednek, de aktualitást is kapnak.
A történet Móricz Búzakalász című regényének 1924-es színházi premierjével veszi kezdetét. Alapszituációnak azt a momentumot tekinthetjük, amikor a nős író a bemutató során beleszeret a főszerepet játszó színésznőbe, Simonyi Máriába. (Akit nem mellesleg - bár ez a darabból nem derül ki - később felesége lesz). Az önkívületig rajongó írónak a premiertől kezdve egy nyugodt pillanata sincs, s ez az önpusztító gépezet végül is nem az írót, hanem feleségét sodorja el. Simonyi szótlan távolságtartása miatt szerelmi háromszög sem alakul ki, Móricz a benne tomboló érzelmek ellen olykor küzd, másszor teljesen hatásuk alá kerül, és mint ha nem is maga irányítaná cselekedeteit. A történet felesége, Holics Janka többszöri öngyilkossági kíséretét követő halálával s a teljesen magára maradt, bűntudat gyötörte, magányos Móricz (átmeneti) egyedüllétével zárul.
A színpadra állításhoz a naplón kívül felhasználták Móricz feleségéhez, illetve szerelméhez írt több mint kétszáz levelét, valamint az azokra kapott válaszokat is. Móricz zaklatott elmélkedéseit szakítja meg időnként a Molnár Piroska hangján bejátszott, idegbetegségig elgyötört, erőszakos, könyörgő, szerelmes feleség és anya.
Az elhangzott szövegmennyiség Koltai Róbert szavaival élve "háromszorosa egy normál drámai főszerepnek". Az előadó mindezt egy kis asztal mellett, egy tonettszéken ülve, egy kottapultról olvassa fel. Helyét csupán egyszer, egy dramaturgiailag fontos pillanatban hagyja el. Ez a puritán rendezői koncepció az előadás erősségévé válik. A nézőnek olyan érzése támad, mint ha egy laborban, mikroszkóp alatt követné az eseményeket: a levelek, naplófeljegyzések személyes húrokat pendítenek meg.
Némelyek talán sorstársat fedeznek fel az íróban, mások szánják, megint mások pedig bírálják emberi gyengeségéért és rossz döntéseiért. Az előadás él és láthatólag mindenkire hat. Koltai-Móricz őrlődését nem lehet hideg objektivitással, külső szemlélőként nézni. A történetnek nincs vége, csak az előadás ér véget. Nincs megoldás, nincs feloldozás, a néző magában viszi tovább a rendkívüliségében és egyediségében megrázó est élményét.
