William Gibsont nem kell bemutatni a sci-fi kedvelőknek, hiszen immáron közel 30 éve ír könyveket. Művészete olyannyira összefonódott a műfajjal, hogy ő alkotta meg a témában alapfrázisnak tekinthető kibertér (cyberspace) kifejezést is.

Műveivel nemcsak szórakoztatott, de ötleteket is adott a modern információs rendszerek kidolgozóinak, hiszen a jövővel kapcsolatos teóriáiban leginkább a számítógépes világ és az emberek kapcsolatát feszegeti.



Az évek során megpróbálkozott az ismeretterjesztő irodalommal is, melyekből a legjobbakat összegyűjtve megszületett a Distrust That Particular Flavor (Ne bízz abban a bizonyos ízben) című kötet. A cím Gibsonnak az H.G. Wells műveiben fellelhető bősz látnoki hangnem elleni nemtetszését hivatott kifejezni. Az író legutóbbi turnéjának egyik állomásán válaszolt Jesse Hicks kérdéseire.

Ön már túl van tíz regényen, és ez az első ismeretterjesztő irodalmi gyűjteménye. A bevezetőben említi, hogy nem rendelkezik újságírói végzettséggel, és utal arra, hogy az efféle írás szembemegy azzal, amit valóban szeret csinálni. Mit jelent Önnek az ismeretterjesztő stílus?

Akkor kellett szembesülnöm ezzel, amikor kiadtam ezt a könyvet. Rájöttem, hogy ezekben az írásokban rejlik sok regényem alapvető felépítésének az ötlete. Ez korábban soha nem jutott eszembe. Így legalább már tudom, hogy sokkal több dolog zajlott a háttérben – legalábbis számomra –, mint amit észrevettem. Akkor talán úgy tűnt, ez a műfaj pont a szöges ellentéte a főcsapásnak, de most már látom, hogy valójában kiegészítették egymást. Ez az egyik indoka annak, hogy végül a kiadásuk mellett döntöttem.

Korábban elmondta, hogy amikor kitalált történetet ír, gyakran egyetlen provokatív sorból indul, és abból bontja ki a maradékot. Az ismeretterjesztő írásnál is ezt a technikát használja?

Részben. Ha a műben szó van egy személyes élmény vagy élménysorozat leírásáról, akkor így megszabadulok az elbeszélés kidolgozásának terhe alól. Volt egy élményem, és ezt alakítom át elbeszéléssé – ami nagyon különbözik attól, amit egyébként csinálok. Ha egy ötlet leírásáról, és nem egy beszámolóról van szó, akkor az már egy sokkal szabadabb forma.

Azt mondja, hogy ezek a művek nem egészen fikciók és nem egészen ismeretterjesztők. Mit ért ez alatt?

Ha lenne újságírói képzettségem, akkor valószínűleg lenne kialakult technikám, és meglennének azok a szabályok és körvonalak, amik mentén megközelítem a munkát. Mivel nem vagyok újságíró, nekem nincsenek ilyenek, és nem is tudom, pontosan milyen eszközökkel is kellene rendelkeznem, ebből fakadóan egy író eszközkészletével dolgozom. Feltételezem – mivel vannak kiváló egyetemeink, ahol újságírást oktatnak –, hogy az emberek taníthatók erre a szakmára. Abban már kevésbé vagyok biztos, hogy valakit ugyanígy meg lehet tanítani arra, hogy író legyen.

Egyik művében azt írja, gyermekként nagy izgalommal várta, hogy szerdánként megjelenjenek a könyvesboltokban az új sci-fi regények, mert egy, az akkorinál sokkal különlegesebb világba nyújtottak betekintést, bár ezekre a furcsaságokra vadászni kellett. Ma már sokkal könnyebben elérhetők a különféle furcsaságok. Gondol néha a mostani fiatalokra, akik már teljesen más módon jutnak hozzá a kultúrához, mint ahogy Ön tette annak idején?

Igen. Viszonylag jelentős képzelőerőre van szükségem ahhoz, hogy bepillantást nyerjek abba, milyen lehet ez manapság. A mai világ furcsaságai ugyan csak néhány kattintásnyira vannak tőlünk, mégsem egyszerű rátalálni, mert eszedbe kell jusson, hogy beüsd a Google-ba. Ugyan a Google-ön mindent megtalálsz, de a dolog trükkje az, hogyan keress rá. Adott a közel végtelen mennyiségű adathalmaz, melynek jelentős részét soha, egyikünk sem fogja megnézni. Egy egész életet el lehetne tölteni azzal, hogy végigmegyünk minden találaton.

Nincs arról szó, hogy ne lennének kevésbé kitaposott ösvények, csak rá kell jönni, hogyan találhatod meg ezeket. Végtelen számú univerzumnyi cucc van, amihez hozzáférhetünk, de a legtöbbünk csak nagyon keveset lát ebből. Úgy gondolom, megvan a lehetőség arra, hogy olyan különleges furcsaságokra leljünk, amikre még senki nem gondolt az ismerőseink közül.

Ez az egyik kedvencem a Twitterben. Úgy alakíthatod, hogy a hírfolyamod egyfajta újdonságmotorrá váljon, és ez csak az egyik nagyon jó dolog, amire használni lehet, de ez a legszórakoztatóbb.



Egy esszéjében úgy ír Szingapúrról mint "Disneyland halálbüntetéssel". Kíváncsi vagyok, ez a nézőpont milyen kapcsolatban van gyermekkorának sci-fi futurizmusával, illetve azokkal a fényes jövőképekkel, melyekről nem vélekedik olyan fényesen mostani munkájában. Szingapúr – ahogy Ön leírja – látszólag utópisztikus, egyfajta könnyed Tomorrowland (jelen esetben Disneyland egyik, furcsa jövőképeket bemutató területéről van szó – a szerk.), de a felszín alatt valójában ennek a szöges ellentéte, egy szigorúan ellenőrzött csodaország lapul. Tudatosan kapcsolta össze ezeket?

Úgy gondolom, hogy igen. Van ennek egyfajta hősi futuropolisztikus erkölcsi világa. Visszagondolva – és ez csak azután jutott eszembe, hogy összeállítottam ezt a könyvet –, amikor elmentem Szingapúrba, az újfajta (elsősorban ázsiai) kapitalizmusra reagáltam, amiről ma már tudjuk, hogy nem feltétlenül vezet liberális demokráciához. Amikor ezt a cikket írtam, Kínában még másként zajlottak az események, nem fordult még az ország abba az irányba, amerre most már egyértelműen tart. Szingapúr volt nekem a nulladik beteg az efféle kapitalizmusélményt tekintve. Amikor először találtam magam szembe a helyzettel, teljesen megdöbbentem, ez is magyarázza leírásom különös vehemenciáját. Ha most elmennék Kínába, akkor már számítanék rá, hogy ott így mennek a dolgok, és már nem lenne ekkora hatással rám.

Meglepődött a szingapúri kormányon, amikor betiltotta azt a magazint, melyben megjelent az írása?

Amikor leadtam a cikket, akkor megfordult a fejemben, hogy talán egy kicsit kemény voltam, egy kicsit elnézőbbnek kellett volna lennem, talán mégsem ilyenek. Amint betiltották a magazint, rájöttem, hogy de, tényleg ilyenek.

Gyakran ír a városok vonzerejéről, és hogy hogyan lehet igazán megismerni őket, kiigazodni abban az okkult információs rendszerben, ami tulajdonképpen egy várost alkot. Az Ön számára mely városok a leglenyűgözőbbek?

London és Tokió a legmegbízhatóbban lenyűgöző. Az új kedvencem, ahova eddig még csak kétszer utaztam el, Berlin.

Én azok közé tartozom, akik inkább többször visszamennek ugyanabba a városba, amit már többször is meglátogattak, minthogy mindig egy új helyet keressek. Nem sok ilyen embert ismerek. Én szeretek akár hosszú éveken át visszajárni ugyanarra a helyre, mert mindig más tapasztalatot hoz. Ha olyan lennék, aki mindenfelé szaladgál a világban, újabb és újabb helyeket kutatva, akkor az megint egy másfajta tapasztalat lenne. Szerintem ahhoz, hogy valóban megismerjünk egy várost, sokszor kell visszamenni, mindig újabb és újabb rétegeket felfedezni a város történelmében és textúrájában.

Egyszer azt mondta, hogy „a véget nem érő váltakozás aközött, hogy semmi sem új a nap alatt, és aközött, hogy nemrég minden teljes mértékben megváltozott, a központi hajtóerője a munkámnak.” Ez az Ön műveiben található időbeli eltolódásoknak igen csípős megfogalmazása.

Az Egyesült Államok déli területén töltött gyermekkori élmények egyik jelentős része, hogy egy olyan helyen nőttem fel, ami egyenetlenül van elosztva a jelenben. Ha kinéztem az egyik ablakon, akkor a XX. századot láttam, ha kinéztem egy másikon, akkor meg XIX. századot. Kedves barátom, Jack Womack, aki szintén egy író délről – pár száz kilométerre lakott onnan, ahol felnőttem –, mondta, hogy neki is hasonló érzése volt. Ő volt az, aki rávezetett erre engem.

Úgy tűnik, Ön kiválóan felkészült a XXI. századra.

A parallaxishoz hasonló nézőpontot ad ez a dolog. Ha csak egy szemed van, akkor nem érzékeled a terek mélységét. Ha képes vagy egy szemmel a XXI. századot, másik szemmel pedig a XX. századot (vagy talán a XIX. század végét) nézni, akkor egy olyan perspektívát kapsz, ami másként nem elérhető.

Érdekes, hogy ezt mondja, főleg, mivel egyszerre van Önben erős anti-nosztalgia és a sci-fi íróktól elvárt jövőkép-elővetítés elleni tiltakozás.

Nem hiszem, hogy a nosztalgia egészséges érzékelési csatorna lenne, de a nosztalgia és a történelmi érzék két különböző dolog. A nosztalgia a történelmi indíttatásban bekövetkező zavar, egyfajta torzítás.

Amikor visszatekint (nosztalgia nélkül) arra a 25 írásra, amit a Distrust That Particular Flavor oldalain összegyűjtött, melyik az, amelyik a leginkább meglepte Önt?

Van ebben egyfajta konzisztencia, amit nem vagyok hajlandó közelebbről megvizsgálni, de látok benne olyan dolgokat, amik rendszeresen visszatérnek, bár nem terveztem el direkt, hogy ez így legyen.

Melyik az, amelyikhez Ön vissza szeretne térni?

Erről nem nyilatkoznék. Van egy babonás félelmem a túlságos tisztánlátás ellen. Ez egyfajta írói félelem, hogy ha túl közelről vizsgálunk egy forrást, akkor az elveszti az erejét és már nem működik többé.