Ez a történet különös epizódját mutatja be a második világháborúnak, amikor testközelbe került az orosz katona a magyar katonával, és ilyen közel könnyen megvalósulhatott az, hogy ne az ellenséget, hanem az embert lássák egymásban.

Gál János gyergyóalfalvi őrvezető 1944 őszén az 1. székely határőr-zászlóalj csapatcsendőre volt, csupán 18 éves, egy a Székely Határvédelmi Erőkhöz 1943 őszén bevonultatott 10.000 hasonló korú levente közül. Az első világháborús veteránokból és a frissen kiképzett fiatalokból álló zászlóalj (apa és fia koncepció) 1944. szeptember elején a Tölgyesi-szorosban egy héten keresztül védekezett a szovjet túlerő ellen, vállvetve a 21. határvadász-zászlóaljjal, mígnem vissza kellett vonulniuk a Maros-völgyében nyugati irányba. Csapatcsendőrként Gál őrvezető a zászlóalj körletét kellett felügyelje, naponta bejárva a front mögötti területet társával. A történet különös epizódját mutatja be a második világháborúnak, amikor testközelbe került az orosz katona a magyar katonával, és ilyen közel könnyen megvalósulhatott az, hogy ne az ellenséget, hanem az embert lássák egymásban:

„Még a harcok nem vótak megkezdődve, hát a huszonegyesek elfogtak húsz oroszt a Péntek-patakán. Ez pontoson Hegyes-hegyen vót, ahogy jő a Péntek-pataka felfelé, a fő úttól egy olyan 5-600 méterre vót, ebbe a Tölgyes felől való ódalába Hegyesnek. Mert az oroszok túl vótak a Péntek-patakán, s mi innét. S Tölgyesen a kaszárnyába, ilyen fogdába, egy cellába bé zárták őket.

Azt mondja a százados úr egyszer nekem, hogy menjünk le a járőrtársammal a kaszárnyákhoz Tölgyesre, s ezeket az oroszokat kísérjük fel oda Hegyesbe, mert vót olyan hasábakna zár, s ezekkel fel akarták szedetni. De tudja e, milyen oroszok vótak, ukránok vótak. Egyszerűen át állottak a németekhez, mert abba a wehrmacht ruhába vótak, nem abba a rendes orosz katonaruhába. Nohát, le menyek a kaszárnyákhoz a járőrtársammal, s no, mondom az őrnek, ne, az oroszokat fel kellene kísérjem. Vót papír a zászlóaljtól, megmutatom, s az őr kizárja a cellát. Hitvány emberek, húszan bé vótak zárva, úgy állottak ott a cellába, mint a tűbe. Három napig se nem ettek, se semmit nem kaptak. Se leülni, se lefeküdni nem tudtak. Hát nagy rozsdás lakat vót az ajtón, kizárja az őr, s az első ember, ahogy ott vót, letérgyelt elejembe, s a kezit felfogta, s aszongya: panye, panye nyema vode. A vizet kérte, annyira vízhiányba vót. Na, aztán nekem avvót a kötelességem, hogy ameddig nincs szurony a puskán, s a puska élesre tőtve, nekem es, s az őrnek es, addig a cellából nem jöhetett ki senki, s míg mindenki a nevit bé nem diktálta, s én fel nem írtam.

Ki vót nekem adva parancsba, hogy az úton menetközbe megállani nem szabad. Ha valaki hozzok szól, válaszolni, beszélgetni nem szabad, ha valaki élelmet akar adni, nem szabad elfogadni. Igyenessen kísérjem fel oda őköt. Hát milyen az ember, megkívánja a dógokot. Hát mikor felírtam a neveket, akkor aztán kicsaptam őköt, ott vót a kaszárnya udvarán egy kút, most es megvan. Mellette egy hosszú cement vállú vót, abba mocskos sáros lé vót, ejsze a katonák ott lábat mostak vagy mit csináltak addig. Futtak neki az oroszok, hogy igyanak, s rejok kiájtottam, ahogy csak tudtam. Félre álltak, nekik szegeztük a fegyvert, mondom nekik: félre a vállutól! A papírról azt szólítottam, amelyik legelsőbben szóllott nekem, amikor a nevit mondta. Mondom, jöjjön ide, s a dugót húzza ki. Így ki engedte az összes mocskos levet a válluból. Mondtam, no, most dugja vissza a dugót, s merítsen egy vider vizet. Merített, a vállut kimosták, s akkor megint a mocskos levet kieresztették. A dugót vissza tette újra, azután két ember merítette a vizet, s a többi csak ivutt. Tudja, mit mondok, mint az Istent, úgy imádtak, érti e?



Jövök fel Tölgyesen, probléma nem vót, me nem állított meg senki, nem kérdeztek, se nem késértek. A Már-patakra felsirültünk, hágóra kezdtünk menni. Ez a járőr társam oroszul jól tudott, öreg katona vót, vót az első háborúba orosz fogságba. Mondták, hogy adjak pihenőt, me úgy le vannak gyengülve. Megpihentettem vagy kétszer, s felértünk a zászlóalj-konyhához. Onnat a konyhától még meredekebb vót az út ott fel. Hát ott pihentek, s ott osztán ezek az öreg határőrök közül egy borzonti, Nagy András úgy tudott oroszul, mint magyarul, ott osztán beszélgettek. Húst adtak nekik, cigarettát, komiszkenyeret, kenyérzsákokba felpakolták eszket. Gondoltam lakjatok jól, mert kitudja hány él meg az aknazár felszedésekor. Aztán mondom a járőr társamnak, mondja meg, nehogy valaki a szökést megpróbálja, mert abba a helybe meg lesz lőve. Jaj, nem egyáltalán, úgy fogadkoztak.

No, felkísérem, s számba adom őköt, át menyek a zászlóalj-irodához, s mondom a százados úrnak: százados úr, alázatosan jelentem, a parancsot végrehajtottam, az emberek hiánytalanul megvannak. Megnezi az embereket, s a fejit megcsavarja. Me vót olyan rosszféle ember, hogy onnat a konyhától már biztosan feltelefonált valaki, hogy az oroszokot megetettem. S mielőtt valamit szólott vóna, mondom a százados úrnak: alig tudtak jőni, annyira le vannak gyengülve. Nem mondott semmit a százados, csak tudtam én azt, hogy tudomása van róla.

Osztán büntetésből csak annyit csinált, hogy öt perc múlva megint bé hívott a zászlóalj-irodára. Aszongya: a két front közt, az első század előtt, akik szárhegyiek vótak, met minden község külön századba vót, egy orosz meg van lőve, ott van aszongya, az ódalba, s hojzuk ki. Evvót a büntetés. Hát én aszontam vóna neki, százados úr, hát a szanitécek hol vannak, hogy mű hojzuk ki a két front közül? Mondom a járőr társamnak: Feri bácsi, münköt most mán vaj elfognak, vaj meglőnek. Kettő közt. Aszongya, ez az öreg járőr, gyere te, egyszer születtünk, egyszer úgy es meg kell haljunk.

Hát a lövészárokba, mielőtt elindultunk vóna, a rangot levettem, s a derékszíjat es lecseréltem. Arról vót a kiszámítás, hogy münköt vagy meglőnek vagy elfognak, met az oroszok annyiég vótak, mint a túlsó ház ide. Csakhogy onnat se mert senki kijőni, innet se mert senki bé menni. S ilyen ódalba vót ne, az oroszok felé. Hát ahajt menyek az orosz felé, s mihelyt meglátott, az es a vizet kérte, a vodát. Az ódalba vót egy ilyen magasabb fenyő csemete, a tövibe oda le vót húzódva, a bakancsok a lábából le vótak húzva. De fiatal vót, olyan velünk együdős, ejsze tizenkilenc éves se vót. Hát egy nagy szilánk itt a bal ódalán, a csépeinél, itt féjel úgy felnyúzta a húst, hogy az ódalbordák, a csontok látszottak, mintha késsel nyúzták vóna fel, s itt a hónya alatt egy nagy szilánk megállt. A sebláztól a szája szélére, majdnem körbe, szinte egy centire a nyál reja vót ragadva.

Tollú vót a sapkáján, kivettem onnat, derékszíjáról a tölténytáskákot levettem, sima derékszíja vót. Hát megfogtuk úgy, hogy én egyik karját, a társam a másik karját. Olyan szépen csendbe kivittük, hogy semmi hiba nem lett. Az oroszok neztek, de nem lőttek rejánk, úgy meg vótak azok es lepődve, sajnálták ők es, hogy nincs, aki elvigye. Nem messze vót egy forrás, s az oroszt elvezettük a forráshoz, ott megmosdattuk, s ivutt, amennyi kellett. A bakancsot felhúztuk a lábára, akkor már amerikai bakancsa vót, nem ez az orosz csizma. Ez es hogy hálálkodott, osztán elkésértük a zászlóalj-irodához. Jelentettem: százados úr a parancsot végrehajtottam. Megképedt a százados, a fejit megcsavargatta. Láttam, hogy nem gondolta, hogy visszajövünk. Mondom, ez es mekkora isteni csoda."

Hogy a történet részletei így történte
k-e, azt sosem fogjuk megtudni, a lényeg a mondanivalójában van. Gál János lelkiismeretének megnyugtatása és tetteinek saját maga általi elfogadása csak így volt lehetséges, egyben üzen az utókornak, hogy törekedjünk emberek maradni még a legnagyobb embertelenségben, a háborúban is.



Forrás: Filmtekercs