Drágaság van, infláció, szegénység, mindenki keresi, hogy hol lehet spórolni, de ha valami jó és olcsó, azt nagyon hamar tönkre kell tenni.

Ismerjük azt a mondást, hogy az életben a legjobb dolgok ingyen vannak. Nem kell sokat gondolkodni azon, hogy árcédulát tegyünk egy kellemes sétára, egy hobbira, a macska dorombolására, vagy akár bármilyen emberi kapcsolatra.

A mindennapi élet egyszerű örömeihez viszont hozzátartozik, hogy az ember a barátaival ellátogat egy vendéglátóipari egységbe. Esetenként jót tesz a változatosság, így rá lehet bukkanni új helyekre. Tovább fokozódik az örömünk, amikor az eddig nem ismert helyiségbe belépve kellemes környezetet, jó zenét és üres asztalt találunk, hiszen így már szinte minden adott egy jó estéhez.



Még mindig nem vagyunk benne teljesen biztosak, hogy ez lesz az a hely, ahol a következő pár órát eltöltjük, hiszen ez attól is függ, hogy megengedhetünk-e magunknak egy pohár bort, vagy csapvizet kell inni. Kinyitjuk az itallapot, könnycsepp szökik szemünkbe a gyönyörtől, leesik a kő a szívről és az aggodalom helyét a hitetlenkedés veszi át. Hogy lehet, hogy egy ilyen kellemes, igényes, tiszta hely ennyire olcsó?

Mielőtt belekezdenénk a találgatásba, megjelenik a közvetlen, udvarias felszolgáló, aki egyelőre csak azért jött oda, hogy megnézze, minden rendben van-e, megtaláltuk-e a kényelmes helyet, kapcsoljon-e fel több lámpát. Hamar kiderül, hogy ő az egyik tulajdonos is, és szinte kérdés nélkül kezdi el mesélni, hogy milyen izgalmai vannak egy új hely megnyitásának.

Elmondja, hogy kéthetente buli is van két DJ-vel, és hogy szerencsére már az elsőn is sokan voltak, de nézzünk ide, hogy néhány „barbár állat” mit csinált. A mellettünk lévő asztal alól kihúz egy világos széket, aminek kárpitozásán sáros lábnyomok sokasága gyülekezik, ugyanis valamiért elengedhetetlenül fontos volt, hogy a párnázott székre cipőben felmásszanak.



A tulaj tovább meséli, hogy a hatalmas társaság milyen érthetetlen és aljas eszközökkel próbálta „antikolni” a frissen átadott épületet, melyek közül több módszer igen komoly mennyiségű elfojtott kreatív energiára enged következtetni.

Picit később, amikor már az első fejrázás és együttérző ciccegés emléke feledésbe merült, újra megjelenik a tulaj és – elég nagy meglepetést okozva – megmutatja a vállalkozás számlatömbjének egyik legelső oldalát, melyen a sörgyárral kötött megállapodásuk következménye lapul. Hamar kiderül, hogy kevésbé tapasztalt tulajdonostársát bizony nagyon csúnyán átverték, és az induló biznisz akár hárommillió forint mínusszal is kezdheti történelmét. A tulajdonos arcán látszik, hogy minden erejét felhasználja ahhoz, hogy ne az asztalunk tövében boruljon ki, és a számlát böngészve továbbáll.



Újból ránézünk az itallapra, immáron nem a kezdeti eufóriával, hanem az empátia és az aggodalom halvány keverékével. Előbbi azért, mert az ember sajnálja a szerencsétlen flótást, aki szeretett volna megélni, miközben a környezetében élőknek is jót tesz munkájával, míg utóbbi azért, mert pontosan tudjuk, hogy ilyen árak mellett nem tud az ember saját magán kívül eltartani egy bútor- és egy sörgyárat.

Értem én, hogy a közgazdaságtan szerint egy ilyen vállalkozás az árszínvonallal befolyásolja a vásárlóközönséget, és csak magára vethet a „barbár állatok” miatt, meg azt is értem, hogy egy nagyvállalat esetében egy apró vásárló ide vagy oda, nem számít, de azt nem értem, hogy ha már egy szülő veszi a fáradtságot és elmondja a gyereknek, hogy „ha tönkreteszed, nem kapsz másikat”, akkor miért nem tartja magát a szavához.

Megjegyzés: Ha valaki tud egy helyet, ami olcsó, igényes, és szeretne többször odamenni, még véletlenül se mondja el senkinek, mert ez lesz belőle: