Még nincs öt hónapja, hogy Emika első lemeze megjelent, mégis majdnem sikerült megtöltenie az a A38-hajót. Durva basszus hangok, aprólékos ritmusok, fojtogató hangulat és egy fájdalmas hangú nő a Dunán.
A cseh származású, brit születésű, ám jelenlegi otthonának az elektronikus zene egyik legnagyobb fellegvárát, Berlint tekintő Emika 2011 októberében keltett mozgolódást a Ninja Tune-nál kiadott cím nélküli debütalbumával, igaz, sokkal inkább kritikai, mintsem kereskedelmi körökben. Az értő fülek számára azonban volt miért lelkesedni: Ema Jolly első próbálkozása egy igen alapos és érdemes lemez, amely egyszerre nyúl vissza az előadó tanítómesterének számító 90-es évekbeli trip-hop haderőhöz (nyomasztás, Beth-Gibbons-ének, na meg eleve Bristol, ahol élt is), és emlékeztet a manapság iránymutatónak számító elektronikus zenei vektorokra. Emellett az anyagot sikerült úgymond szabályos keretek közé szorítani, így azt nyugodtan nevezhetjük akár (sötét, kicsavart, rétegelt és mély, de) popnak is. A gyötrődő énekhang, a komplex, cizellált hangszövet és a mégis tiszta, érthető dalforma ismerős, mégis érdekes egésszé áll össze, amelyben élvezetes és kifizetődő részletesebben is elmerülni.
Emika idén már 26 éves, a dolgai viszont csak most kezdenek igazán beindulni – ezen biztos dobni fog a tény, hogy az élő performanszával nincs nagyobb baj. A színpadon nem sok minden történt (egy állvány középen, rajta néhány ketyere, mögötte pedig egy elegáns, mégis közvetlen nőszemély), mégsem lehet különösebben unalmasnak nevezni a vizuális közeget. De ami még fontosabb, hogy a megszólalás sem volt kifogásolható: annak ellenére, hogy Jolly-nak mindössze néhány ujjmozdulatot kellett végrehajtania ahhoz, hogy makulátlanul előcsalogassa bemutatkozása minden egyes hangját, a résztvevők nem érezhették becsapva magukat, vagy ha mégis, az is csak addig tartott, amíg elő nem bújt valami agyevő, gyilkos hangkép. A legjobb pillanatok ugyanazok voltak, mint a lemezen: mikor már az ember belefeledkezne a szurkos sötétségbe, akkor tör elő egy zsibbasztó effekt, vagy kezd el döngölni a ritmus olyan vadul, hogy az egész hajó beleremeg.
Egy-két gikszer azért be-becsúszott: már az album alapján is nyilvánvaló, hogy a lány ereje nem a hangjában rejlik, ám lemezen ezt sikerült abban az egyébként nem túl tág regiszterben tartania, amit még képességileg elbír, élőben azonban itt-ott kidomborodtak a technikai hiányosságok. A néhány újdonsült szerzemény egyike kifejezetten bizarr volt (a fényes, áhítozó, magasztos darab), plusz az sem teljesen világos, mi szükség volt kétszer eljátszani az amúgy szuper Double Edge-et. Ám ha ezen ballépésektől eltekintett a hallgató, akkor minden további nélkül részese lehetett egy élvezetes bő órának, amely szemmel láthatóan az előadónak is kedvére volt. Kommunikált, hálálkodott, a tömeg pedig örült, hogy ha már majdnem teljesen megtöltötte az A38 hasát, cserébe kapott egy rokonszenves énekesnőt, na meg egy jó koncertet.
