A Bordélyház című film tulajdonképpen azt adja, amire az ember számít: Párizs, dekadencia, kurvák – mindez hosszan és keményen.

A 20. század elején virágzó és sikeres üzlet volt minőségi bordélyházat üzemeltetni. A patinás villákban a való világtól elzárt, tüllökbe, gyöngyökbe és fájdalomba csomagolt életet éltek a kor örömlányai, akik maguk voltak a megtestesült frivol elegancia.

Bertrand Bonello legújabb filmje, a Bordélyház, amit a tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon mutattak be, egyszerre finoman, mégis brutálisan járja körül egy vöröslámpás ház mindennapjait. A közel kétórás film a lányok és a madám viszonyát, küzdelmeit, örömeit és megaláztatásait mutatja be, miközben úgy tud titokzatos maradni, hogy tulajdonképpen nem titkol semmit.



A történet ugyan csak néhány hónapot ölel fel, ám ez idő alatt több visszafordíthatatlan esemény is bekövetkezik: az egyik lány borzalmas sebet kap, míg egy másik beteg lesz, a madám pedig képtelen megküzdeni az egyre sokasodó nehézségekkel, és muszáj meghoznia azt a döntést, amelyet a körülmények kényszerítő ereje nélkül nem tenne.

A film igazi főszereplői a prostituáltak, akik kedvesek, illatosak, tiszták, jól neveltek, és zokszó nélkül tűrik a kuncsaftok minden beteges kívánságát. Nappal pajkos diáklányok, éjjel gyönyörű ruhákba öltözött kéjnők – ám mindenkor sajátjuk a büszkeség és a méltóság. Hiába a bezártság, a megaláztatás és a kemény munka, a Bordélyház lányai semmit sem vesztenek játékos fennköltségükből és magabiztosságukból. Elvégre az ember csak így tud szabadulni nyomorultnak tűnő helyzetéből, ha elhiszi, hogy nem az.



Az alkotás nagy erénye, hogy gyönyörű képekkel dolgozik: szép lányok, szép ruhák, finom részletek, amik kellően erős (vagyis inkább erőszakos) kontrasztban állnak a cselekménnyel. Az aktusokat egyszerre kezeli távolságtartóan és brutálisan-reálisan a rendező, aki gondosan ügyelt arra, hogy végig fenntartsa a film nyugtalanító hangulatát.

Hiszen sosem lehet tudni, mit akar a vendég, és hova lehet fokozni a különleges kívánságokat, amelyeknek a feszültség levezetése lenne a célja, ám a nézőben csak növekvő stresszhez vezetnek.

A lányokat olyan emberien sikerült ábrázolnia mind Bonellónak, mind a színésznőknek, hogy nehéznek tűnik elítélni őket. Elvégre tisztában vannak azzal, hogy mit tesznek és hogy miért teszik – a jobb élet reményében. Egymással lojálisak és összetartóak, nem versengenek, és tudják, hogy csak egymásra számíthatnak, a madám pedig szigorú ugyan velük, de épp annyira kötődik hozzájuk, mint amennyire ők függnek tőle.

Ahogy a hasonló témákban rendezett filmek nagyja megpróbál moralizálgatni egy kicsit, úgy a Bordélyház is, ám mindezt egyáltalán nem zavaróan teszi, csak nyitva hagyja az egyik örök kérdést: kit kell tulajdonképpen elítélni?

Előzetes: