Van nekünk egy fura mániánk. Régi szerelmes leveleket gyűjtünk ádázul, megszállottan, hogy aztán a kacskaringós, szenvedélyes ákombákomok fölé hajolva zokoghassunk.
«Előző levél
oly rettenet főfájás gyötör, aludni sem bírok, mióta levélkéd megkaptam. Ferencet lebeszélni hogyan is tudnám tervéről, előbb szelídítem Jolánt- azt a dögöt- kezesmalaccá, minthogy uram letegyen bárminő szándékáról. Márpedig ha te Párisba mész, én a komp elé vetem magam, ez bizonyos.
Gyere be hozzám a színházba, lelkem tükre, szombaton délután, hogy kieszeljük, mi légyen, a Tivadarnak majd viszek pálinkát, hogy ne fecsegje ki titkainkat. Ah, már látom is magam előtt csücsü ajakad, amint rebegi, ki az a Tivadar, mert bizonyára elfelejtetted, édes bolondom, hogy ő az az öltöztető, akire azt hitted leány, pedig férfiú az, csak kissé mellé sikerált. Hanem a kóristákat elkerüld, van köztük egy Duna-menti cselédlyány, az is mellé sikerált, de azt gondolja, kívánatos, mint a Mona Líza ülepe s pont te vagy a zsánere, úgyhogy csak osonjál be hátul, nehogy belébotoljál, mert azt magadról le nem szeded soha, én meg hiába is rúgdalnám, nem lesz attól büszkébb.
Alfikám, napom, lélekzetem, én téged mindennél és mindenkinél jobban preferállak, te vaksi egér, te szőke duhaj, te zseni, te! Hozzad be énnekem a harisnyámat s hozzad be énnekem tenmagadat, mert az életem nélküled semmit sem ér, a harisnya meg kell.
Szombaton Az elkóborolt leány-t énekelem, megtiltom néked a hallgatását , elég nekünk annyi szenvedés, amennyink van.
(Vegyél csak a Jolinak cukorkát, hadd egye a banya, amíg ájuldozik, addig sem jártatja a lepcsét.)
Bülbül
(1920)
A szerzők külön engedélyével. Folytatása következik.