A nyugati kultúrkör általános túlfogyasztási mániája miatt már gyakorlatilag mozdulni is alig lehet a tárgyaktól és a szeméttől. Mindent hermetikusan és gondosan becsomagolunk, teljesen egyszerű használati tárgyakat fetisizálunk, ruhamárkákat istenítünk.
A lassan iparivá fejlődött formatervezés pedig tökéletes táptalajt talál a boldogtalanabbnál boldogtalanabb elmékben, amelyek, rettegvén az uniformizmustól, már lassan csak az általuk birtokolt anyagi javak alapján tudják megkülönböztetni egymást.
Ez a gondolat persze nem új, nem én döbbentem rá és találtam ki, és szerencsére a giccsipar mellett kifejlődőben van egy olyan szemléletű tárgykultúra, amely nem a vásárlások mennyiségét, hanem minőségét helyezi előtérbe. Emellett felfutóban van a mindenhol (nálunk is) oly sokat emlegetett fenntartható fejlődés gondolata, ami az energiatakarékosságra, a környezetbarát anyagokra, és az egyszerűségre helyezi a hangsúlyt.
Ám ezek a megoldások, amíg be nem szivárognak a szürke mindennapokba, sok esetben, egyelőre, megfizethetetlen luxuscikkeknek minősülnek. Hiába látja az egyszeri vásárló, hogy miért jobb, mint az olcsó, de rossz megoldás, satnya pénztárcáját figyelembe véve lelkesebben megy ki a kínai piacra műanyag cipőért, amit 10 éves kínai gyerekek gyártottak valami istentelen vidéken neonfény mellett, és ami néhány hónap hordás után csak arra jó, hogy az ember beolvassza műanyag kanálnak.
Viszont azt is sokan elfelejtik, hogy a legjobb megoldások általában a legegyszerűbbek, és nem kell mindent túlkombinálni. A villanykörte előtt is világítottak valamivel, az elektromos sütő előtt is tudtak sütni, és az Ikea előtt is voltak bútorok. A lényeg ismét a sokszor előkerülő szemléletváltás. Nem az esztelen fajta, hanem a logikán alapuló, amikor a cél nem az, hogy a bizonyos kényelmi fokunkat adjuk lejjebb rögvest és radikális módon, csak gondolkodjunk el – a legvégén úgyis oda jut az ember, hogy tulajdonképpen minden felesleges, de ez még nem India, nem is a Nirvána, ne szaladjunk ennyire előre.
Praktikusság címén annyi mindent rásóznak az emberre, hogy alig győzi kapkodni a fejét, hogy eddig hol élt, pedig ugyanott, és az életminőségen vajmi keveset változtat mondjuk egy alumínium irattartó, hiába próbálják megmagyarázni, hogy hasznos.
Nekem például eszemben sincs poharakat venni. Teljesen felesleges, mert otthon annyi befőttesüveg gyűlt össze az évek folyamán, hogy az egy egész Murano becsületére válna. Van közte kicsi, nagy, vékony és vastag. A kicsiből tökéletesen lehet inni, kipróbáltam. A borszakértők persze ilyenkor tiltakoznak, hogy egy jó borospohárból jobban ízlik a nedű, de én nem vagyok borszakértő, a víznek pedig mindenből ugyanolyan íze van. Palackból is.
A nagy befőttesüveg pedig tökéletesen pótolja a sokak által nagyra tartott, lég- és csíramentesen záródó műanyag dobozokat, amikben egyébként egységnyi idő után ugyanúgy megrohad bármi.
Ott van még a hamutál, ami szintén egy meglehetősen változatos formával bíró dolog. Látott már mindenki mindenfélét – műanyagot, üveget, csukhatót, nyithatót, színeset, és a többi. De a hamutál, ha jobban belegondoltunk, csak és kizárólag a cigarettahamu tárolására szolgál, semmi másra. A hamu pedig szemét, nem? Innentől kezdve jó helye van bármilyen öblös dologban, legyen az akár egy üres konzervdoboz. Hogy csúnya? Dugd el. Hogy az sok idő? Akkor ne gyújts rá annyit. Én speciel az előző doboz cigarettámba gyűjtöm a hamut, de nálunk nem is lehet a lakásban dohányozni, úgyhogy senkinek sem szúrja a szemét.
A háztartásokban még számtalan, gyakorlatilag teljesen felesleges dolog található. Ott van például a locsolókanna. Ki az, aki nem tud ásványvizes üveggel virágot locsolni? Vagy a cukoradagoló. Kanállal nem lehet kimérni? Tojássárga- szétválasztó, főtt tojás szeletelő, almacsumázó… mintha egyiket sem lehetne nélkülözni. Pedig dehogynem, és nem is jár akkora macerával.
Ha ráléptünk erre az útra, akkor már nehezen állunk meg, és a végén tényleg majdnem mindenről kiderül, hogy felesleges. Ha így kezdjük el szemlélni a világot, akkor rádöbbenünk, hogy mennyi egyszerűsítő, gátló, javító vagy biztonsági dolgot építünk bele az életünkbe – és a legnagyobb veszélye még csak nem is a tárgyaknak van…
