Hangszerek a leghihetetlenebb dologból is előállíthatók. Íme öt olyan, melyre eddig valószínűleg nagyon kevesen gondoltak.
Az első a Nagy Cseppkőorgona. 1954-ben Leland Sprinkle kisfiával együtt túrázott a virginiai Luray barlangban, amikor a fiú elesett és beverte fejét az egyik cseppkőbe. Az ütés hatására keletkezett hang adta Sprinlke-nek az orgona ötletét.
A Nagy Cseppkőorgona tulajdonképpen egy litofon, vagyis egy kőből készült tárgyak rezgetésével működő hangszer. A barlang 3 és fél hektáros részén szétszórva összesen 37 hatalmas cseppkő szolgáltatja a különleges hangzást, melyeket egy központi billentyűzet segítségével lehet megszólaltatni. Ha rázendítenek, akkor a barlang teljes, 64 hektáros területén hallható a zene.
A nanogitár olyan, mint egy rendes gitár, mindössze egy hajszál átmérőjének az egy huszad rész hosszúságban. A nanogitárt 1997-ben fejlesztette ki a Cornell Nanofabrication Factory munkatársa, Dustin Carr. Meglepő módon a parányi gitár teljesen funkcionális, ugyanúgy vannak húrjai, melyek mindössze 100 atomnyi vastagságukból kifolyólag az emberi fül számára nem érzékelhető tartományban bocsátanak ki hangot. A gitárt értelemszerűen nem lehet kézzel megszólaltatni, így zenészek helyett lézersugarakkal rezegtetik a húrokat.
Hogy az egésznek mi a haszna? Elméletileg a nanogitár segíthet egyes baktériumok beazonosításában, így gyorsabban és pontosabban lehetne diagnosztizálni egyes betegségeket.
Különleges hangszereink közül a következő egy csembaló. Ez önmagában még nem emeli ki az adott eszközt a zongoraelődök sokaságából, de ha hozzáadjuk, hogy Legóból készült, akkor az már valami.
A csembalót már a 15. században is ismerték. Egyik jelentős különbség a zongora és közötte, hogy a korai hangszer nem pici kalapácsokkal, hanem pengetőkkel szólaltatta meg a benne lévő húrokat. Ennek egyik következménye az volt, hogy az egyes hangok csak ugyanazon a hangerőn tudtak megszólalni.
A Lego csembaló sem különb, legfeljebb abban, hogy több mint 100.000 alkotóelemből áll. Lehet, hogy picinek tűnik, de valójában 70 kilogrammot nyom. Ez persze nagyon tiszteletreméltó teljesítmény, ugyan az határozottan csökkent az értékéből, hogy a tervező eredetileg lego-zongorát szeretett volna, de az túl nehéz volt.
Egyszer már szó volt a lézerről. Akkor azzal szólaltatták meg a hangszert, most viszont a lézer maga a hangszer, mégpedig egy hárfa. A működési elv viszonylag egyszerű. Amikor megszakítják a egyik lézer útját, az annak megfelelő hang lejátszásra kerül. Ugyan a hangok száma a fénynyalábok számától függ, azt senki nem szabja meg, hogy hogyan szakítsuk meg a lézer útját, így mindenféle eszközzel lehet próbálkozni, illetve zenévé alakítani egyes mozdulatokat.
A lézerhárfának három formája létezik. Az egyik egy keretben van, a másik láthatatlan fénnyel dolgozik – bár ennek szerintem semmi értelme – míg a harmadik az úgynevezett végtelen lézer. Ez utóbbi annyit tesz, hogy miközben zenélünk, hatalmas fénysugarakat lőhetünk az éjszakai égboltra.
Lehet, hogy sokan azt hiszik, ez fölösleges, de az biztos, hogy kivétel nélkül minden szórakoztatóbb, ha lézerrel lehet játszani közben. Minden bizonnyal erre jött rá Jean Michel Jarre is, amikor beruházott a lézerhárfára.
Egy apró fokkal keményebb a lézerhárfánál a Zeuszafon. A névválasztás nem véletlen, hiszen Zeusz kezéből soha nem hiányozhatnak a villámok, ahogyan a Zeuszafon sem működik villámok nélkül. A hangszer egy hatalmas Tesla tekercs, melyet digitálisan befolyásolnak úgy, hogy a létrejövő elektromos kisülések a kívánt hangon szólaljanak meg.
A Zeuszafont meg lehet vásárolni. Három méretben készül, a Z-26-os modell 66 cm-es, a Z-45-ös 120 cm-es, míg a Z-80-as két méteres villámokat ereget. A hangszer nem olcsó, a legkisebb 380 000 Ft, a közepes 580 000 Ft, míg a legnagyobbnak nem merték kiírni az árát.
Ellensúlyozva a hangszer mindent elsöprő menőségét, az alábbiakban látható, hogyan lehet két Zeuszafonnal eljátszani a Super Mario zenéjét.
