A többek között a Great DJ és a That’s Not My Name című slágerekkel befutó The Ting Tings majd négy évig dolgozott második lemezén, mi pedig elmondjuk, miért kelt csalódást a 2012-es Sounds From Nowheresville

Katie White és Jules De Martino hazánkban sem ismeretlen duója, a The Ting
Tings még 2008-ban jelentkezett We Started Nothing című debütalbumával, amely nem csak az önnön gitárszínteréből kiábrándult Nagy-Britanniában, hanem szerte a világon képes volt kirobbanó sikereket produkálni. Nem elég, hogy a korong megjelenése óta a csapat már hozzávetőlegesen hatmilliós eladott példányszámnál tart (a kislemezeket is beleértve), de a bemutatkozó anyag szerzeményei reklámokban és filmelőzetesekben is szerepeltek, sőt, a számos szakmai díj mellé még egy Grammy-jelölés is becsúszott a kettősnek. Ám akármekkora is volt a csinnadratta négy évvel ezelőtt, a tény, hogy a The Ting Tings korántsem tartozik a világ legjobb zenekarai közé, mit sem változik.


Az angliai Salfordból származó, 2007 óta működő formáció new wave-ben gyökeredző hangszeres-elektronikus rágógumipopját ugyanis nehezen lehetne formabontónak nevezni, ráadásul a duó első próbálkozásán szereplő dalok pont annyira voltak fülbemászóan slágeresek, mint irritálóan bugyuták – és a második lemezzel kapcsolatos hezitálás sem egy szebb jövő felé mutatott. Igaz, hogy a csapat változatosabb művet ígért, a felvételek során kidobott, állítólag több mint fél albumnyi anyag csak tovább nyújtotta a folyamatot, a két megjelenés között eltelt szűk négy esztendő pedig bőven elég lehetett arra, hogy a közönség nagy része megfeledkezzen a párosról.

A viharfelhők ellenére a lemez biztatóan indul, hiszen a nyitó Silence a vastag, dús gitárrétegeivel és steel drum(-szerű) dallamával lényegében az eddigi legjobb dal a zenekar repertoárjából, igaz, az album további szakaszain nem sikerül tartani a színvonalat – már csak azért sem, mert a második anyagon nincsenek akkora instant popdalok, mint amilyenek a bemutatkozáson voltak. A Ting Tings persze (több-kevesebb sikerrel) próbál trükközni: White újított egyet leginkább faragatlannak ható kvázi-rap-kiabálásával, de jellegtelen hangjával még a negyven fölött járó De Martino is kivette a részét az alkotás vokáltémáiból. Ezeken kívül van még reggae-sebb lüktetésű alap (Soul Killing), sőt, bizarrul nyekergő vonósokat alkalmazó záró szám is (In Your Life), bár ezen apróságok is leginkább azért érdekesek, mert egy ideig sikerrel vonják el a figyelmünket arról, hogy a Sounds From Nowheresville egy legfeljebb közepes erősségű lemez. Az alkotáson sajnos nem érzékelhető hatalmas minőségi növekedés a debüthöz képest, sőt, ha figyelembe vesszük, hogy a páros a legnagyobb erősségében (vagyis a butácska, de fogós dalokban) múlja alul magát; valamint hogy a korong egy több mint három és fél éves periódus eredménye, a csapat második nekifutása összességében elmarad a We Started Nothing mögött. És ha az együttes további sikerei is ezen a tíz számon fognak múlni, nem sok jóval kecsegtet számára a jövő: ügyes refrének hiányában az album ugyanis sokszor megfeneklik, és csak néhány pillanat erejéig érezhetjük azt, hogy akadálytalanul siklik a vízen.

54%