Mindig imponáló volt számomra, ahogy az erdélyi „filmes világ” szervezte magát. A főállású filmkedvelők külön kasztot alkotnak, erre viszonylag későn jöttem rá, kívül rekedtként.

Egyesületekbe tömörülnek, blogokat, honlapokat, szakfórumokat szerveznek. Sőt mi több fesztiválokat tartanak, egymás fesztiváljait, klubestjeit pedig öntudatosan látogatják. Illik ott lenni, mozgó képben lenni. Egy-egy erdélyi várost a szerint is szoktak osztályozni, hogy ott milyen filmklub van, van-e egyáltalán, és ha működik, akkor hogyan működik. Most olyan csúnya dolgokról, hogy kik a fájlcserélők, titkos letöltők, illegális csereberélők nem is írok, így az internet nagy nyilvánossága előtt, csak megjegyzem: nincs olyan műalkotás, amit percek, na jó órák alatt ne lehetne így vagy úgy megszerezni.

Éppen ezért mindig jelentős önkritikával éltem, ebbe a jól szerveződő rendszerbe én nem ismertem ki magam. Sem türelmem, sem időm, sem kellő elkötelezettségem nem volt soha végigülni több napos filmünnepeket. Az illegális filmtöltögetéssel kapcsolatban egyrészt elfogadtam az alkotók berzenkedését (noha kétség kívül hasznosnak és jónak tartom, hogy a kultúra a lehető legkönnyebben és legszélesebb mértékben hozzáférhető legyen, részemről copyleft), másrészt technikailag is analfatbéta vagyok ehhez. Szóval az átlagnál sokkal kevesebb filmet fogyasztok, sokkal lassabban, ráérősebben. Nem röpködnek belőlem a filmidézetek, nem rázok ki csuklóból életműveket. A körülöttem lévők mozgóképes műveltségéhez képest nekem jelentős szégyellni és behozni valóm van.


Amikor azonban Fliegauf Bence (Benedek) elnyerte az Ezüst Medve-díjat, azt gondoltam, valami olyasmi történt, ami azok érdeklődésére is számot tarthat, akik egyébként nem tartoznak a hivatásos filmnézők, értők, értelmezők, értékelők, készítők, terjesztők ésatöbbi válogatott társaságához. Nemzetközi elismerés és figyelem, nagyon is belmagyar problémák: hát mi kell ennél több ahhoz, hogy a megszokott körökön, klubestéken túl is beszéljünk róla.
A díjátadó utáni napokban sorra kerestem fel filmértő barátaimat, hátha sikerül valakit rávenni, hogy egy rádiós beszélgetés kedvéért elmondja a nagyközönségnek mit érdemes tudni erről a filmről, erről az alkotóról.

Valakit akivel el lehet vitatkozni, a Csak a szélről. Nem számítottam arra, hogy ezt a munkát is kézről kézre adják, de azért bíztam abban, hogy sokan sejtik, milyen mozira lehet számítani, sokan tudják, ki a rendező. Az egyébként rendkívül tájékozott barátaim, ismerőseim sorra utasítottak vissza. „Tulajdonképpen nem ismerem”, „Ne haragudj, ez engem nem nagyon érdekel” – hangzott el tucatszor a válasz. A legőszintébb ember egyszerűen közölte, hogy ki nem állhatja ezt a „problémás” filmest, és ez a film aztán – amelyről Fliegauf azt mondja, hogy a magyarországi cigánygyilkosságok „inspirálták” –végkép nem érdekli.
„Te hülye vagy, tényleg azt gondoltad, hogy bárki is beszélni fog?” – kérdezte végül az, aki vállalta a megszólalást. Nem, ő nem profi filmnéző, de azért képben van. Érdeklődő civilként plasztikusan, pontosan bemutatta az alkotót, elmondta amit a filmről a berlini fesztiváltól távol tudni lehet. És hozzá tette: ne legyenek illúzióim, Erdélyben tudatos a csend, az elhallgatás.

Ki tudja, valójában mi van a fejekben? Nem találgatok. Tulajdonképpen nem érdekel, hogy a hanyag tájékozatlanság, a tudatos elfordulás, a tüntető oda nem figyelés van-e a dolgok mögött. Némiképp megnyugtat, hogy a díj kötelez, és abban bízom hátha ennek köszönhetően mégis eljut a film Erdélybe is. Hátha nem sikerül teljesen elsunnyogni a neki ki járó figyelmet. Hátha. Ennyit a filmes zsizsegésről és a kultúra szabad áramlásáról.