Hagyományaink legalább olyan fontosak, mint a jövőnk, hiszen aki nem tudja, hogy honnan indult, annak arról sem lehet fogalma, hogy hova szeretne eljutni.

Fontos feladatunk tehát, hogy gyermekeinknek megmutassuk, hogy mit jelent magyarnak lenni, és miben különbözünk más népek fiaitól. Természetesen nem arról van szó, hogy az apró fejeket traktáljuk a szokásos nyafogással, hogy milyen rossz nekünk és hogy mindenki a mi vesztünket akarja, vagy hogy mennyivel jobb volt az élet a „mi időnkben”.

Arról van szó, hogy más ország gyerekei nem fogják magukat csatában vágtató, büszke huszárként, vagy gulyásrotyogtató egri nőként elképzelni és senkitől nem hallanak majd történeteket Igazságos Mátyásról, vagy a Csodaszarvasról.

Amennyi szomorúság és nehézség fűződött össze a magyar történelem évezredével, legalább annyi büszkeség és játékosság is van benne, melyek az egyedi szórakozás lehetősége mellett egy kis egészséges magyarságtudatot is becsempésznek a felnövő nemzedék tudatába.

Ettől még nem lesz senkiből kukaborogató huligán, ahogy az a francia sem tart nyilvános lefejezéseket, aki ismeri a napóleoni háborúk történetét, és abból az amerikaiból sem lesz rabszolgatartó, aki tudja, hogy Benjamin Franklin találta fel a villámhárítót.

Csapjuk hát a csákót a gyerek fejébe, mondjuk meg neki, hogy huszároknak szablyája és nem egyszerű kardja volt, mutassuk meg, hogy a zabla nem bántja a ló fogait és meséljük el, hogy hogyan cselezte ki Árpád vezér Szvatoplukot.

A dolog egyébként nem igényel nagy szervezést, hiszen egy párszáz forintos fakardon és egy papírcsákón kívül nem kell sok kellék hozzá, de a biztonság kedvéért a Poros zenekarral karöltve megmutatjuk, hogyan is néz ki egy remekül szórakozó magyar gyerek.