Akik az eddigiekben is figyelemmel kísérték Sharon Van Etten munkásságát, fellélegezhetnek: a 2012-es Tramp a művésznő eddigi legkiforrottabb anyaga.

Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy Sharon Van Etten előéletéről sokat lehetne elárulni, annyi viszont bizonyos, hogy a hölgy New Jersey-ben született, egyetemi éveit Tennessee-ben töltötte, jelenleg pedig New Yorkban, azon belül is Brooklynban él. A zenélés régóta érdekli, az átlaghoz képest mégis viszonylag későn, majd’ harmincévesen jelentette meg bemutatkozását, ám mostanra szépen behozta a lemaradást: idei albuma 2009 óta már a harmadik munkája (igaz, a két évvel ezelőtti Epic a maga hét számával nem is nagyon nevezhető stúdiólemeznek), művei számával pedig párhuzamosan nőtt hírneve a belterjes indie-körökben. A TV On The Radióból ismerős Kyp Malone rokonszenvét már a kezdetekben elnyerte, de szerepelt a The Antlers remek Hospice című korongján, s saját legújabb, Tramp nevezetű anyagának készítésekor már jó nevű független zenészek valóságos garmadája sietett segítségére: Jenn Wasner (Wye Oak), Matt Barrick (The Walkmen), Zach Condon (Beirut), Julianna Barwick, illetve Matt Berninger, valamint Bryce és Aaron Dessner (The National) is részt vettek a lemez munkálataiban (sőt, ez utóbbi vállalta el a produceri teendőket), s ha egy ilyen meggyőző névsor sem mutatná kellőképpen, hogy a dalnok jelenleg épp befutóban van, a tény, hogy a Tramp a népszerű Jagjaguwar kiadónál jött ki, már biztosan eloszlatja a kételyeket.



Minden bizonnyal Tennessee volt az, ahol kezdett formát ölteni az énekesnő későbbi attitűdje, hiszen Van Etten lényegében egy búskomor, törött szívű dalszerző-előadó, akinek minden kezdeti bizonytalansága és fájdalma ellenére sikerült fokozatosan levetkőznie gátlásait: a 2009-es Because I Was In Love-on még alig kísérte valami egy akusztikus gitáron kívül, az egy évvel későbbi Epic lemez már bátrabb és nyitottabb volt, az idei Tramp pedig egyenesen a totális kitárulkozást hozta magával. A korong 12 dala a szerzőtől megszokott szomorú, száraz, folkos/alt-country-s mintát követi, igaz, a magabiztosan alkalmazott ritmusszekció és a tömörebb megszólalás egy az eddigieknél jóval határozottabb személyiséget mutat, amely kétségtelenül maga mögött hagyta saját hangjától, illetve a nagyobb ívű megszólalástól való félelmét. Van Etten alapvetően nyomasztó, sötétebb tónusú kompozíciói (melyeket csak tovább súlyosbít csalódott, szerelmes szövegeivel) közül kettő is különleges árnyalatot kap: az egyik a Beirut-vezér vendégszereplése (We Are Fine), a másik pedig a The National-énekes simogató baritonja (Magic Chords) révén, a lemez egyértelmű csúcspontja azonban mégis a félidő tájt található All I Can, melynek fokozatos felépítése, majd kirobbanó, katartikus befejezése biztosíthatja a hallgatót, hogy a hölgy felől még hallani fogunk a jövőben is.