Marosvásárhelyi szerzőnő első színpadra írt szövegével ünnepli a Színházi Világnapot a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Kovács Levente rendezésében Medgyessy Éva Rekviem egy házért című kamaradrámáját viszik színre. A rendező elmondása szerint nem egy kolozsvári ház, hanem a valamikori kincses város és a régi erdélyi magyarság kerül a rekviem középpontjába.
Nem túl gyakran játszik vásárhelyi darabot a színház. Hogy alakult ez most?Hát az a helyzet, hogy ez tulajdonképpen egy néhány éves történet. Medgyessy Éva megírt egy elbeszélést, odaadta Kilyén Ilkának, hogy olvassa el. Kilyén Ilka kezdte arra biztatni, hogy jó volna ezt valahogy úgy megírni, hogy színpadi szöveg lehessen belőle, s akkor megszületett egy úgynevezett kamaradráma vagy monodráma, amelyről később kiderült, hogy jó volna, hogy ha ez nem egy közönségnek elmondott történet lenne, hanem lenne egy partner, akivel ez helyzetbe kerülne. Így találtak rá arra, hogy jelenjen meg az apa figurája – aki tulajdonképpen egy agyvérzéses állapot után van, nem tud még beszélni – neki mondja el a történetet, miközben a kettejük közötti viszonyra is fény kerül. Adott pillanatban Ilka mondta, hogy olvassam el ezt a szöveget, mert szeretné megcsinálni, és arra gondolt, hogy csináljuk meg együtt. Én elolvastam, és ez a szöveg több szempontból lett nekem kedves: egy az, hogy Medgyessy Éva özvegye annak a színésznek, Péterffy Gyulának, aki velem egy korosztály, és akivel én jóban voltam, és hát ez is egyfajta érzelmi kötődés. Másodsorban azért is kötődtem ehhez a szöveghez, mert azt a Kolozsvárt idézte meg, ahol én még diák voltam. Súlyos veszteségként ért engem is, hogy eltűnt ez a hangulat.
Mikor játszódik a darab?
Ez a darab a hetvenes évek elején játszódik, de megidézi az ötvenes-hatvanas évek Kolozsvárját is, tehát egy olyanszerű rekviem, amely nem egy házról, hanem az erdélyi magyar kultúra, életérzés megváltozásáról, annak a lefelé tendáló pályájáról szól. Van is egy mondat a darabban, amikor azt mondják, hogy Kolozsvár olyan, mint egy sebzett trónörökös, tehát főváros ország nélkül. Kolozsvár, mint Erdélyország fővárosa megmaradt egy fővárosi tudattal, attitűddel, de ország nélkül. Harmadsorban azok az egyetemi emlékek, azok az ’56-hoz, majd a Ceaușescu-rezsimhez kapcsolódó emlékek, fontosak az én életemben is, azok, amelyeket a Bolyai Egyetemen, később Vásárhelyen éltem meg, de az élmény ugyanaz. Ez mindenképpen személyessé tette számomra a darabot, s akkor nekifogtunk, Húzogattuk a darabot, Évával is tárgyaltunk, írtunk bele, vettünk ki belőle, csoportosítottunk szövegeket, de alapjában véve a történetet egy kétszemélyes kamaradrámává formáltuk.
Elmondjuk a történetet?
A történetet ne mondjuk el teljes egészében. Annyit mondjunk el, hogy lényegében egy olyan történet, amelyben egy Székelyföldről a kolozsvári egyetemre felkerülő lány az apa tilalma ellenére hozzámegy tulajdonképpen az édesapa egyik legjobb barátjához, aki idősebb, mint ő. Az apa elítéli ezt a kapcsolatot, ugyanakkor ezt a kapcsolatot olyanféle belső politikai szolidaritás ellentételezi, ami az apa és a nő között fennáll, ami miatt különböző szenvedések érik a Kálmán nevű férfit. Emiatt az apa és lánya között megmérgesedik a viszony, nem találkoznak húsz évig. Az apa közben agyvérzést kap, a lány magához veszi, és ebben a folyamatban próbálja kibeszélni az elmúlt húsz évet és mindazt, ami őket elválasztotta. Az a cél, hogy derüljön fény mindarra, ami őket elválasztotta, lépjenek túl és találják meg újra egymást. Valamilyen módon a szeretet újra megtalálása tulajdonképpen a darab a fő gondolata, hogy hogyan kell, hogyan lehet túljutni az egymástól elválasztó élményeken, amelyeken túljutva mélyebben találhatunk egymásra. Hiszen nagyobb élmények kötnek össze embereket, mint azok a fajta kisebb felszíni sérülések, amelyek az embereket elválasztják egymástól. Végül is egy ilyenfajta történelmi visszapillantás, emberi történet, politikai oknyomozás az egész darab, és mindez 1 óra 15, 20 perc alatt zajlik le. Gondolom, hogy érdekes ez egyrészt azok számára, akik ezt a korszakot megélték, másrészt azoknak, akik ezt a korszakot nem ismerik, ad számukra egy valamiféle adalékot arról, hogy tulajdonképpen hogy is éltünk, és mit is csináltunk.
Milyen szerepet kap ebben a történetben a ház, amely benne van a címben is?
Van egy ház, amely Kolozsváron a színház mellett van – a régi Magyar Nemzeti Színház, amely most már Román Nemzeti Színház –, a művészbejárójával szemben áll egy régi kolozsvári ház, nagyon jellegzetes lakókkal. A város különböző rétegei élnek ott: művész, tanár, volt gyáros, volt báró, volt kupláros néni… Én ismertem szinte ilyen házat, és mások is. Ezt a házat a Ceaușescu-rendszer lebontatja a nagy városrendezési lendületben, és ennek a háznak a lebontása szimbólum, ami helyett aztán modern tömbházakba költöznek az emberek, betelepülnek Moldovából, megváltozik a kolozsvári belváros arculata. Szerencsére nem sikerült végleg elpusztítani, persze ezt nem a darab mondja, hanem a történelem. A lány történetében megjelennek ezek az érdekes emberek, erős karaktereket villant fel, azok közül az emberek közül, akikkel ott együtt lakott. Ezáltal a kétszereplős darabban a harmadik szereplő nem jelenik meg, csak a kabátja van a falon, és még húsz másik szereplő is, akiről beszélnek. Sokszereplős történelmi panoptikummá válik így a történet, ezáltal színészileg is különösen érdekes kihívás, hogy azok a figurák megjelenjenek.
Lát ön egyfajta párhuzamot a darabbeli Kolozsvár és Marosvásárhely között?
Persze. Mert én Kolozsváron voltam diák, és kezdtem megélni annak a dolognak a kezdetét, aztán Vásárhelyen bizonyosfajta késéssel, de nagyjából hasonló érzések értek, amely igazából a kisebbségi, erdélyi magyarság alaphelyzetéről szól.
Ilyen szempontból Vásárhely most hol áll ön szerint?
Vásárhely valamelyest kedvezőbb helyzetben van, mint Kolozsvár, a nemzetiségi arány nem csúszott olyan mélypontra mint Kolozsváron, de ahogy látom a népszámlálási adatokból kicsit lefelé ívelő tendenciát mutat. Az előrejelzéseim azonban nem nagyon biztatóak, abból a szempontból például, hogy nem látom esélyét annak, hogy magyar polgármestere legyen a városnak továbbra sem. És ez a helyzet továbbra is valamelyest lefelé kanyarítja a helyzetet. Az orvosi egyetem körüli hercehurcák és egyéb helyzetek arra utalnak, hogy nem lesz olyan könnyű az élet továbbra sem itt.
Visszatérve a darabra: először foglalkozik Medgyesssy Éva szöveggel?
Medgyessy Évának nem is tudok más darabjáról tulajdonképpen. Ő prózaíró, lesz is itt egy könyvbemutatója a premier előtt, dedikálni is fog. Kolozsváron volt hosszabb ideig a férje halála után a színházban súgónő, aztán kitelepedett Magyarországra, amúgy vásárhelyi lány, a testvére, Piroska volt egy évig a színiakadémia hallgatója, tehát nagy színházbarát családról van szó. Az egésznek van egy kicsit családias „feelingje” a produkció, az előadás és Éva személye körül is. Én most először találkoztam a soraival.
A színház világnapján lesz a bemutató. Mit jelent ez önnek?
Rendkívül fontos a színház világnapja, ugyanis ezen a napon a világ minden színházában szinte ugyanazon időpontban felolvasnak egy üzenetet, ez az üzenet mindig a színház aktuális helyzetéről, funkciójáról, reményeiről szól. Én magam többször olvastam fel ilyen üzeneteket, egyszer egy kimondhatatlan nevű izlandi úrét, akinek a nevének a kimondása majdnem annyi volt, mint az üzenet. Ez mindig egy ünnepi pillanat, az hogy a színháznak van világnapja, a színház mint jelenség ősidőktől fogva valamilyen módon a társadalom, és az emberiség számára fontos tényező. Ennek a fontosságát szeretnénk önmagukban és másokban is érzékeltetni. Úgyhogy ezért én ezt fontosnak ítélem, az különösen kiemelkedő és megtisztelő, ha az ember munkája kerül akár színészként, rendezőként, vagy íróként a színház világnapján ünnepi bemutatásra.
Kovács Leventének van üzenete a színháza világnapjára?
Én tulajdonképpen annyit tudnék – nem is üzenni, mert az egy kicsit nagy dolog –, hanem úgy azt a gondolatot vetném fel, hogy talán jó volna, hogy az emberek a hétköznapi gondjaik, rohanásaik sokasága közepette ebben az elanyagiasodott világban kicsit többször és kicsit jobban odafigyelnének a színházra. Eljönnének, mert a színház olyan dolgokat tud mutatni léleknek és gondolatnak egyaránt, amely talán segíti a hétköznapokat is színesebben változatosabban, bizakodóbban megélni. A színháznak mindig is fontos szerepe volt, én biztatónak látom, hogy elindult egy kicsit itt a közönség, de messze nem az a közönség vonzódása, érdeklődése, szeretete a színház iránt, ami mondjuk volt ezelőtt harminc évvel. É nem kívánok egyebet, mint olyan teltházakat, amilyeneket annak idején megértünk, és olyanfajta érzésbeli egymásra hangolódást, amivel az emberek arra gondolnak, hogy azért a színház valamit jelent nekem. Valamit, ami több más élményeknél, televíziónál, számítógépnél, mert emberek között történnek a dolgok. És az élő emberek között létrejövő dolgok nem hasonlíthatóak máshoz. Úgyhogy jöjjenek a színházba az emberek és szeressék!