A magyar elvágyódó lélek, voltaképpen sehol sem jó neki ott, ahol épp van. Mondjuk itthon. A Nagy Nemzeti Kivándorlási Hagyomány ismét újkorát éli. Vagy sosem volt ez másképp.

Nagyszüleink, szüleink és a mi generációnk is áhítattal emlegeti a világ többi részét, és valóban – valahol többet süt a nap, szebbek a lányok, máshol izmosabbak a fiúk, jobb a közbiztonság, megint máshol pezsgőbb a kulturális élet, egyszerűbb érvényesülni, biztonságosabb a szociális háló, és még sorolhatnám.

Persze nekünk mindenből a középszerű jutott. Az ország nem nagy, de nem is törpeállam. Nincs magas hegyünk, de nem is tök lapos. Nem élünk jó, de egyelőre éhen sem halunk. Nincs szép tengerpartunk, de sivatagunk sem. A focink viszont legalább kiugróan csapnivaló.



Valaki nem is ebből a langymeleg állóvízből szabadulna, hanem egyenesen kilátástalannak ítéli meg a hon aktuális helyzetét, és bőszen kongatva minden egyes vészharangot, ami az útjába kerül, azonnali indulásra buzdít, amíg nem késő. Amíg le nem zárják a határokat, ki nem ürül teljesen az államkassza, ránk nem esik egy meteor vagy el nem lep minket az óriáshangyák hordája.

Nem azt mondom, hogy egyáltalán nincs semmi baj. Azt sem, hogy nem értem meg azt, aki nem fájó szívvel búcsúzkodik kishazája lágy lankáitól, hanem mosolyogva veti magát egy másik állam ölelő karjaiba. Én csak annyit szeretnék erre mondani, hogy én bizony nem megyek sehova.

Se kicsit, se nagyon. Utazni nyilván fogok, ha tehetem, mert körülnézni kell, de nekem nincs kedvem máshol élni. Ennek több konkrét oka is van, nem csak az egyszerű "juszt se".

Az első az, hogy a magyar nyelvet beszélni és használni egyik kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik. Előrébb van a listán, mint a fröccs vagy a pálinka. Magyarul szépen beszélni nehéz, és épp ez teszi vonzóvá. Ám a magyar nyelv nem tartozik a világnyelvek közé – az más kérdés, hogy a világ minden pontján találkozhatsz valakivel, aki beszéli -, így ezt a tevékenységet itt gyakorolhatom a leginkább.

A második az, hogy nem igazán indulnék versenyképes végzettséggel, azzal meg nem sokra mennék mondjuk Svédországban, hogy tudok magyarul írni. Azért meg, hogy mosogassak, minek tegyem ki a lábam itthonról?

Még nem éltem hosszabb ideig máshol, hogy legyen viszonyítási alapom, de pont emiatt nem tudom elképzelni, hogy máshol olyan sokkal jobb lenne. Hogy kolbász a kerítés és ingyen van a sör. De ha igen, akkor sem érdekel különösebben. Itthon is van szép, jó, finom, drága és szerethető, ahogy van rossz, csúnya és gyűlöletes is. Mint mindenhol máshol.

Nekem ez jutott, mint a kurta láb, a sok szeplő, pörkölt- és irodalomszeretet, és a nyomokban némi svábot tartalmazó magyar vérem.

(Fotó: Korniss Péter)