Még a Subways idei első budapesti koncertje előtt sikerült beszélgetnünk Billy Lunn énekessel, aki többek között hajfestésről, szerencséről, és szuperproducerekről mesélt nekünk.

Kék színű a hajad. Miért?

Nos, igazából nem kék, hanem lila [nevet]. Elég sokszor iszunk együtt a feleségemmel, és az első ilyen alkalommal megkérdezte: „Volt már befestve a hajad?” Erre én: „Nem, még soha”. Mire ő: „Van otthon egy kis piros festékem, gyerünk haza, essünk neki!”. Szóval legurítottunk még egy kis pezsgőt, ő pedig megcsinálta a séróm, miközben épp a Hamlet ment a TV-ben. Így néhány hónapig piros frizurával járkáltam, de az igazat megvallva nagyon megszerettem. Ezelőtt volt már kék is és most lila, igaz, egy kicsit már megfakult a színe. [nevet] (Billy haja a koncert kezdetére már ismét lila volt – a szerk.)



2000-ben indítottátok a Subways-t, az első lemezetek azonban csak 2005-ben jelent meg. Mikor volt az a pillanat, amikor rájöttél, hogy komolyabban kell venned a zenekart?

Azt hiszem, a dolog folyamatosan alakult ki bennem. Néhány évvel az után, hogy elkezdtünk saját számokat írni, már játszottunk Londonban, és a kiadók is egyre inkább érdeklődtek irántunk. De nem csaptunk emiatt különösebb hajcihőt. Úgy voltunk vele, hogy „húú, a fejesek kíváncsiak ránk, király, talán még tetszünk is majd nekik”. Nem tudom, úgy érzem, mindig is komolyan foglalkoztatott a dolog. Ugyanakkor a zenélést még most is a hobbimnak tartom, amivel éppenséggel olyan helyekre is eljutok, mint Magyarország. Nagyon szeretjük az egészet: amikor felmegyünk a színpadra, még mindig olyan csodásan érezzük magunkat, mint a kezdetekben. Szóval talán már az első fellépésünk, vagy még inkább az első közös próbánk óra imádjuk, amit csinálunk.

Gyakran léptek fel fesztiválokon, a dalaitok pedig reklámokban, filmekben és videojátékokban is szerepeltek. Ez azt jelenti, hogy meg is éltek a zenélésből?

Igen, ez így van. Szerencsések vagyunk, hogy arra kelünk fel minden nap, hogy egy zenekarban dolgozunk, nagy mázlink van, hogy ezt csinálhatjuk. Amikor este ágyba bújunk, a banda jár a fejünkben, hogy hol leszünk holnap, kikkel fogunk találkozni, stb. Egyszerűen őrület, hogy az életünk azzal telik, hogy dalokat írunk, melyeket aztán egy csomó ember előtt játszunk el nap, mint nap. Számunkra ez a legértékesebb dolog.


Eddigi három sorlemezeteken rendre neves producerekkel dolgoztatok. Áruld el, hogyan kerültetek kapcsolatba velük, és hogy zajlottak a közös lemezfelvételek? Kezdjük Ian Broudie-val (Echo & The Bunnymen, The Fall) aki a 2005-ös Young For Eternity-n segédkezett!

A producerekkel való kapcsolatfelvétel általában meglehetősen kusza folyamat. Az első albumnál kétség kívül Ian Broudie volt a legkézenfekvőbb választás számunkra, hiszen csinált néhány nagyszerű lemezt a The Corallal és a The Zutons-szal, meg aztán nagy rajongói vagyunk a The Lightning Seeds-nek is (Broudie 1989-ben alakult, jelenleg ismét aktív zenekara – a szerk.). Szóval úgy gondoltuk, jó ötlet lenne vele dolgozni, és mint kiderült, az is volt.

Aztán jött a 2008-as All or Nothing és vele Butch Vig…

A második lemeznél még furcsább volt a helyzet, hisz’ Butch Vig a világ legnagyobb producereinek egyike. Ott volt a Nirvana kultikus Nevermindjának, a Sonic Youth Dirty-jének és a Smashing Pumpkins Siamese Dreamjének a készítésénél is, sok egyéb nagyszerű lemez mellett. Mi pedig soha, de soha nem gondoltuk volna, hogy hajlandó lenne velünk dolgozni. Ennek ellenére elküldtünk neki egy demót, neki pedig tetszett, és áthívott minket Los Angeles-be. Egyszerűen hihetetlen volt. Találkoztunk már Viggel azelőtt is néhányszor: amikor együtt fesztiváloztunk saját zenekarával, a Garbage-dzsel, Charlotte, a basszistánk összebarátkozott Shirley Mansonnal, (a Garbage énekesnője – a szerk.), szóval már nem voltunk ismeretlenek egymás számára.

A 2011-es Money & Celebrity című lemezeteknél pedig Stephen Street (The Smiths, Blur, Kaiser Chiefs) jött a képbe.

Streettel akkor akadtunk össze, amikor már félig megírtuk a harmadik lemezt. Azt mondtam Charlotte-nak és Josh-nak: „Az lenne a legtökéletesebb, ha Stephen Street felügyelné az új albumot.” És így is lett. Amint befejeztük a demót, átadtam a menedzserünknek, és a lelkére kötöttem, hogy az első ember, akinek a kezébe adja, az Stephen Street legyen. Aztán egy héttel később jött is a telefonhívás. Egyébként mindhárom szakember nagyon rendes fickó volt. Eddig valahogy mindig jó humorú és laza producereket sikerült kifognunk, akik ráadásul ugyanúgy rajonganak a fociért, mint mi. A stúdióban sokszor nagy rajtunk a nyomás, kissé ki kell ereszteni a gőzt. A turnézást imádjuk, de a felvételek néha elég nehezen szoktak menni.

A legtöbb ember a Rock & Roll Queen című kislemezsláger révén ismer benneteket. Mit gondolsz, átok vagy áldás ez a dal?

Áldás, ebben egészen biztos vagyok. Minden alkalommal, amikor eljátsszuk, a közönség valósággal megőrül. És ha nem lettek volna azok a lehetőségek, amelyeket ez a dal biztosított számunkra, ki tudja, hol tartanánk most. Ha nincs a Rock & Roll Queen, lehet, hogy sose jutunk el az A38-ra vagy a Szigetre. Gyakran jönnek hozzám ezzel a kérdéssel, persze, de teljesen jogosan. Én is sok olyan zenekart vagy embert ismerek, akik szerint inkább átok ez, de én sosem tudtam ezt az oldalát nézni. Hiszen minden nap annak köszönhetően ülök le gitározni, hogy tizenhét évesen megírtam ezt a nótát a hálószobámban.



A testvéreddel és az ex-barátnőddel játszol egy zenekarban. Nem nehéz egy ennyire személyes környezetben mozogni?

[Nevet] De, néha bizony eléggé, igaz, mostanra már kialakult az egyensúly. Olyan régóta vagyunk összezárva, hogy nem akarunk semmi mást, csak élvezni, amit csinálunk. És ha mégis fellép egy kis feszültség közöttünk, az általában hamar elillan. Inkább régebben volt jellemző a súrlódás, de az már a múlté. Mostanra már felnőttünk.

Most, hogy már több mint egy évtizedet eltöltöttél a zeneiparban, elsősorban mit tanácsolnál a fiatalabb generációk számára?

Először is azt, hogy ha lehet, olyanokkal zenéljenek együtt, akikkel tényleg közeli kapcsolatban állnak. Legjobb barátok, családtagok, ilyesmi. Olyasvalakikkel, akikben tényleg megbízhatnak, akikkel őszinték lehetnek, és akikkel meg szeretnék osztani ezt a nagyszerű utazást. Mert még ha csak a helyi klubban vagy a legközelebbi városban is lépnek fel, egy zenekarban játszani akkor egy teljesen új utat, egy új élményt jelent. Írjanak annyi saját dalt, amennyi csak kitelik tőlük. Rögzítsék és hallgassák őket, hogy tudják, mit és hol rontottak el. Mindig legyenek kritikusok önmagukkal szemben. Nézzenek annyi koncertet, és tanuljanak annyit a kedvenc bandáiktól, amennyit csak tudnak. És közben végig érezzék jól magukat. Ez a legfontosabb dolog.