Egy zenekar említése kapcsán óhatatlanul is a hírnév, a pénz, a rajongóhadak idillképe villan fel szemünk előtt. Sokszor bele sem gondolunk, hogy az ismertté válás útján mely nehézségekkel kell szembesülni a fiatal zenészeknek ahhoz, hogy a közönség előtt is megmutathassák tehetségüket.
A kezdő zenekarok érvényesülési lehetőségeit kutatva beszélgettem Erdődi Zoltán basszusgitárossal, illetve Hegyi András dobossal, az Our Hostile nevű, 2008-ban alakult formáció tagjaival. A zenekar ugyanis életének egyik fontos pontjához érkezett: a vidéki kiskocsmák színpadait elhagyva április 7-én, a Vadvirág Táncházban mutatkozik be a budapesti közönség előtt.
Kérlek meséljetek a zenekar megalakulásáról!
Hegyi András: A két gitárosunk, István (Bacsa István- a szerk.) és Levente (Moharos Levente- a szerk.) már régebben is játszottak együtt. Miután ez a zenekar felbomlott, próbáltak egy másikat alapítani. Én a gyarmati hangszerboltban találkoztam velük először, teljesen véletlenül. Mondták, hogy dobost keresnek. Számot cseréltünk, és másnap elmentem meghallgatni őket. Először úgy volt, hogy csak néhány szám felvételének erejéig csatlakozom a bandához, mert akkor még megvolt a régi zenekarom is. Az Our Hostile azonban sokkal közelebb állt hozzám mind stílusban, mind a technika tekintetében, ezért úgy döntöttem, hogy maradok.
Erdődi Zoltán: Igazából mielőtt basszusgitárosként tagja lettem volna a zenekarnak, nem játszottam basszusgitáron. András keresett meg, hogy álljak be hozzájuk negyediknek. Nem győzte meg az ellenérv, hogy szólógitáros vagyok… Az elején kölcsön-hangszeren játszottam, amit mostanra már megvettem előző tulajától. Majdnem egy időben beszerveztünk egy énekest is, akitől később sajnos meg kellett válnunk. Most egy új és immár szilárd vokálos erősíti a bandát. Bérczi Csaba személyében.
Milyen hangszeren kezdtetek játszani?
E. Z. : A vödrökre én is emlékszem… Nagybátyám „rollingstonesosmatricás” klasszikusgitárján kezdtem a pályafutásomat, ekkor tudtam meg olyan apróságokat, hány húros egy szóló és mennyi fémet tudok tépni egy basszuson. Ezután vettem egy Gibson SG utánzatot (Angus Young után). Azóta már hanyagolom az AC/DC-t… bár nem teljesen. Később – a korábban ismertetett okok miatt – elhagytam két húrt, aminek egyre jobban örülök.
Milyen stílusú zenét játszotok? Van olyan együttes, ami nagy hatással van rátok?
H. A. : A stílusunk elég összetett, talán a thrash és a groove metal ötvözeteként jellemezhető leginkább. Inspiráló zenekar, ami hatással van ránk mindenekelőtt a Lamb of God, a Pantera és a Slayer, ha gyorsan kell felsorolnom. Ezeken kívül persze sok más előadót mondhatnék még… talán majd máskor.
Hogyan születnek meg a számaitok?
E. Z. : Általában a két gitárosunk hoz egy vagy több riffet, amiből kiindulunk. Néha a dobosunk is gyárt gitártémákat, azt is fel szoktuk használni. Ezután már gyorsabban megy, jönnek az új ötletek: „Ide valami pörgősebbet.”, „Ott egy kiállás.”stb.
Mit gondoltok, mitől lesz jó egy zenekar?
H. A. : Egy zenekar attól lesz jó, hogy élvezik, amit csinálnak és mindez látszik is rajtuk.
E. Z. : Egy jó zenekar jó zenét játszik. Egy jó zenekarban a bandatagok magas szinten játszanak hangszereiken – „szinténzenész-ként” ez nekem nagyon fontos – és jó bulit csinálnak. Ezen kívül nagyon fontos a jó énekes is, amit nagyon nehéz találni. Persze ez mind függ a célközönség ízlésétől. Valamint, ami mindenféle zenében a legfontosabb az az érzelem. Még a legkeményebb metálban is – csak ott más érzelmekről is szó van. A rossz zene lapos, a még rosszabb az, amiben még érzelem sincs. Ha nem vagy lapos, az már kezdetnek jó. Próbálunk minél magasabbra kerülni, minél kevésbé laposnak lenni.
Milyen nehézségekkel jár egy zenekar elindítása? Mit tesztek azért, hogy egy kezdetben csupán vidéki szórakozóhelyeken játszó zenekarból népszerű formációvá váljatok?
H. A. : Úgy gondolom, hogy vidéki zenekarként eleve hátrányból indulunk a fővárosi bandákkal szemben olyan szempontból, hogy míg nekünk utazni kell egy jó kis helyért, ami úgy szólaltatja meg számainkat, ahogy szeretnénk, addig budapesti bandának mindez elérhetőbb közelségben van. Pozitívumként viszont megemlíteném azt, hogy a vidéki bandák között mindenki segít mindenkin, jobban figyelünk egymásra és próbáljuk ápolni a kapcsolatainkat a többi - esetleg az ország másik végén lévő – zenekarral.
Említettétek, hogy első, bemutatkozó demótok megjelenése még várat magára. A rajongóitokhoz hogyan jut el a zenétek?
H. A. : A gitárosunk elkezdett berendezni egy nagyon jó kis házi stúdiót, ott szoktuk felvenni a kész számainkat. Ezeket tudjuk használni „online hírverésre”. Így az érdeklődők nem csak koncerten tudnak minket meghallgatni.
E. Z. : A másik lehetőség a tehetségkutató. Ezzel is szoktunk próbálkozni több-kevesebb sikerrel. Egy ilyen rendezvény nagyon jó arra, hogy ismeretségeket szerezzünk a zenei élet magjához közelebb lévő emberekkel. Valamint megismerhetünk hasonló vagy más szimpatikus zenekarokat akár a konkurencia, akár "szövetséges" személyében. Mind a két lehetőség hasznos lehet. Ezen kívül pedig ez is egy lehetőség arra, hogy koncertezzünk, itt is megismerhetnek az emberek. Akármilyen is a közönség, mi örülünk nekik.
Mennyire fontos nektek a hírnév? Elsősorban arra lennék kíváncsi, hogy mit áldoznátok fel azért, hogy híresek legyetek?
E. Z. : Mint minden zenekarnak, nekünk is fontos az, hogy az embereknek tetsszen a zenénk. Ugyanakkor sokkal fontosabb számunkra, hogy élvezzük azt, amit csinálunk. Csinálhatnánk olyan zenekart, ami divatos zenét játszik, pénzt is kereshetnénk vele. De felesleges lenne úgy zenélni, ha saját magunknak nem tetszene. Szerintem fontos az, hogy egy zenekar hűséges maradjon magához, illetve vállalja az általa képviselt értékeket.
H. A. : Hírnév? Mi nem azt szeretnénk, hogy híresek legyünk, hanem, hogy szeressenek, szeressék a zenénket és élvezzék. Váltson ki valamit az emberekből. Szeretetet, haragot, vagy akármit. Ha ezt hívják hírnévnek, akkor igen, szeretnénk híresek lenni.
A fenti interjút a Kultúrpart gyakornoki programjának résztvevője készítette.
