Anyu, apu, gyerekek, rokonok, mindez békés francia környezetben, ahol épp a nagyi 67. születésnapját ünnepli a család. De mi köze van ennek az egésznek egy űrállomáshoz? A Francia hétvége című filmből kiderül.

Julie Delpy negyedik rendezésében, amelyben ő maga is játszik, egy felnőtt családanya nosztalgikus visszaemlékezésén keresztül követhetjük végig egy francia család vidéken töltött hétvégéjét. A 11 éves Albertine szüleivel érkezik az apai nagyszülők házába, hogy nagy családi egymásra borulás keretében ünnepeljék meg az özvegy nagyi 67. születésnapját.



A felhőtlen jókedvet azért beárnyékolja ez-az a néha eleredő esőn kívül is: a nagyi kissé buggyant bátyja, Albertine anyjának makacs félelme a Föld felé tartó Skylab űrállomástól, a család tagjainak eltérő politikai véleménye, és a háborúba visszavágyó nagybácsi.

Vagyis minden olyan, mint egy normális családban. A népes társaság jókedvűen eszik-iszik, strandol, beszélget, dobálja a kétértelmű poénokat, időnként pedig egymás torkának ugranak, Albertine pedig mindehhez érdeklődéssel asszisztál. A kislány a rokon gyerekekkel együtt fedezi fel a vidéki élet gyönyöreit, az első nyári kamasz szerelmet és az együtt, tilosban eltöltött perceket, amibe a kutya tetveinek gyilkolásán és a nagybácsi megmentésén kívül a házibuli után tartott éjjeli horrortörténet-mesélés is belefér.

A film kellemes, néhol nevettető jelenetek laza sorozata, amelyek testközelből járják végig egy közös hétvége különböző fázisait, a lelkes köszöntéstől a pletykák cseréjén át a búcsúig, ami szerencsére mindig akkor következik be, amikor már az összes családtag rosszul van a másiktól. A karakterek jól érzékeltetik egy család sokszínűségét és az ebből fakadó parázs vitákat, ám egyik szituációba sem ás bele mélyebben – épp, mint egy családi ebéden, ahol bár mindenről szó esik, a fontos dolgokról sosem.

A kellemes és könnyed hangulatot a film képi világa is hozza, szinte harapni lehet a friss, nyári, vidéki levegőt, úgyhogy aki nagyon szomjazza már a nyarat, az várjon még vele pár hónapot. A képeket tökéletesen egészítik ki a pergő párbeszédek, így az ember könnyen beleéli magát a helyzetbe, és a film sikeresen nevettet meg úgy, hogy óhatatlanul is a saját családunk jut róla eszünkbe. A finom stíluselemek pedig hihetően visznek vissza a hetvenes évek végére, amikor még újdonságnak számított a hosszúkábeles porszívó.

Nagy megfejtésekre, tanulságokra ne számítsunk, csak hagyjunk magunkat utazni egy népes és temperamentumos családdal, utána pedig hívjuk végig az összes rokonunkat. Vagy ne.