Legalább vidéken nem finomkodnak, gondoltam, és hajnali négykor, pizsamában adtam meg magam életem első igazi locsolásának.

Apám az esetek nagy többségében a finom megoldások híve, ezért Húsvét hétfőn sem borítja ránk lajtos kocsival a hideg vizet, csak fog egy fogmosó poharat, és abból spriccel némi vizet a fejünk búbjára reggelente. Nem pirkadatkor, mert ezért ő nem fog felkelni, hanem amolyan kényelmes stílusban, 8 óra körül. Utána rögtön mehet reggelizni, és ezzel ő le is tudja a kötelező folklórt.

A reggeli sonka–főtt tojás–reszelt torma szentháromság után gyerekkorunkban mosatlan hajjal és műgonddal pingált tojásokkal vártuk a locsolókat, akik vagy jöttek, vagy nem. Ha igen, akkor hordástul, elpusztítva anyám húsvéti kalácsának utolsó morzsáit is, ha nem, akkor mi ettünk meg mindent. Az utóbbi időben viszont már jobban örültünk annak, ha messziről kerülték a portánkat, mert négy-öt különböző, az aluljáróban, kartondobozból árult pacsuli keveredő szaga mindenkinél kiveri a biztosítékot. Ha vizes vagyok, azzal még semmi gond, mert megszáradok és kész, de a makacs kölniszagot eltüntetni van olyan nehéz, mint fehér blúzból a pörköltszaftot.

A locsolók némelyike pedig, bármennyire is gondosan díszített tojást raktunk elé, mindig húzta egy kicsit a száját, mert sima főtt tojás helyett szívesebben vett volna valami minőségi csokoládéból öntöttet. Feltételezem, jogosan, a tulipánmintától nem lesz édesebb a sárgája, az biztos. Azt meg, hogy évekig tartott kikísérletezni a legmutatósabb, de legegyszerűbb és legkevésbé koszoló díszítési folyamatot, nem értékelte egyik sem.

Így szép lassan a kezdeti, gyermeki lelkesedés, már ami a locsolást illeti, unalmas fásultságba csapott át, és egy idő után nemhogy átöltözni, felkelni sem volt kedvünk a locsolóknak, tojást meg már csak a magunk örömére festettünk. Sonka volt, barka is, minek a körítés, a modern feminista nem bánja, ha már a leszakajtása előtt meghervad egy kicsit.

Aztán tavaly esélyem sem volt tiltakozni. Többen voltak, erősebbek és annyira lelkesre itták magukat az előző házaknál, hogy a nyitott kertkapun is alig találtak be, de biztos kézzel markolták a vödör fülét. Úgyhogy aznap háromszor öltöztem át és szárítottam hajat, de nem bántam, sőt. Senkinél nem volt kölni, nem kellett nekik csokitojás, de a pálinkáért hálás volt mindegyik. Akkor jöttem rá, hogy ha így is lehet, akkor máshogy semmi értelme. Így legalább vicces. Meg nedves. Meg ázott. Vissza a tradíciókhoz.


Erre megkérdezi tegnap a holland haverom, hogy most jön az ünnep, amikor le kell fújni parfümmel azokat a lányokat, akik tetszenek, ugye?

Már vettem neki egy vödröt, a hétvégén pedig megtanítom locsolni. De előtte elmagyarázom egy csapat óvodásnak, hogy nem, Húsvétkor nem a nyuszi születését ünnepeljük.