Eddig nemigen olvashattunk elmarasztaló kritikát a The Men legújabb lemezéről, nálunk mégis ilyen született: az Open Your Heart nem rossz ugyan, ám ragyogó jövőt nem jósol az amerikai csapatnak.

A The Men zenekart négy fiatalember alkotja, akiket eddigi, viszonylag rövid pályafutásuk ellenére hónapok leforgása alatt hirtelen a független rockzene élvonalasaivá kiáltottak ki. A New York-i csapat még 2008-ban indult két fővel, ekkortájt érkeztek meg tőlük az első demók és EP-k is, melyek javarészt saját terjesztésben, szűk példányszámban jelentek meg, akárcsak a bemutatkozó, 2010-es Immaculada nagylemez, aminek megszületésekor a formáció már kvartetté bővült. A banda munkamorálja irigylésre méltó: a debüt utáni évben már érkezett is a folytatás (és némi ismeretség) egy rendes kiadó, a Sacred Bones gondozásában megjelent Leave Home-mal, majd a második lemezt kevesebb mint egy esztendővel követő Open Your Heart már egyenesen az indie rock felső kategóriájába repítette az együttes.

A népszerűség amilyen gyorsan jött, olyan meglepő is volt, erre a csapat tagjai csodálkoztak rá leginkább: „a siker számunkra annyit jelentett, hogy esetleg majd más is meghallgatja a zenénket a haverjainkon kívül” – említették a tagok. Ennek ellenére 2012 eddigi egyik legjobban fogadott gitárlemeze fűződik a Men nevéhez, bár az ilyenkor szokásos, a „rockzene megmentője” titulust nemcsak a frázis elhasználtsága miatt nem szeretnénk a négyesre akasztani, hanem azért sem, mert a Férfiak harmadik lemeze ismeretében nem is érdemelnék meg a kitüntetést. A csapat alapvetően abban a hangos, sebes zajgitár-zenében nyomul, amelyből nem nehéz tonnaszámra találni manapság, ám The Men saját műfaji előképeinek egy olyan széles tárházát idézi meg, hogy ennek köszönhetően még valamennyire ki is tűnik kortársai közül. A banda világának eredete a 80-as évek ’’klasszikus’’ indie-rockjában, vagyis abban a közegben keresendő, amelynek az egész irányzatot köszönhetjük: súlyosan érezhető a Sonic Youth, és a Hüsker Dü hatása, de a villámgyors, üvöltő hardcore befolyása mellett is nehéz lenne elmennünk. Ám még ennél is több van a lemezben: a két nyitószám (Turn It Around, Animal) szörfrock áthallásokkal kecsegtet, a süvítő gitárhangzást szomorú szerelmességgel ötvöző Please Don’t Go Away kétségtelenül a Dinosaur Jr-ra emlékeztet, az akusztikus Candy pedig a saját mérhetetlen dalszerzői kvalitásait felfedező (tehát 1983-utáni) Replacements-t idézi meg (sőt, távoli rokonként még a Spacemen 3 betépett drone rockja is bejön a képbe a Presence formájában, és az sem csekély tényező, hogy az címadó dal az Ever Fallen In Love… kezdetű Buzzcocks sláger riffjét nyúlja le totálisan).



Az ezerféle hatás ellenére a lemez végig képes ugyanazt a grafitszínű, szürke hangulatot árasztani, ami még nem számítana negatívumnak, az viszont már igen, hogy a The Men három dalszerzője képtelen volt igazán megkapó számokkal felvértezni a csapat harmadik albumát. A zenekar ereje csupán az Open Your Heart című szerzeményben, és a már említett Candy-ben csillan föl néhány perc erejéig, máskülönben (akár valóságos indie-rock lexikon, akár nem), az album nem sokáig képes lekötni az ember figyelmét, az olyan műfaji vetélytársakkal szemben pedig, mint a No Age vagy a Japandroids, a The Men sok újat sajnos nem tud mutatni.