A cikk megjelenésére már a huszonharmadik életévét betöltő, orosz származású, ám az Egyesült Államokban született Nika Roza Danilova, azaz Zola Jesus volt a budapesti koncertközeg egy újabb nemzetközileg is ismert, nem mellesleg minőségi zenét előállító fellépője.

És bár való igaz, hogy a hideg, túlvilági és (mivel lehetetlen a művésznőről e jelző nélkül értekezni:) gótikus elektropoppal operáló hölgy iránti lelkesedés némileg megcsappant a 2011-es Conatus lemezt követően, korai lenne még leírni az igazán csupán egy-két éve befutó fiatal nőt.


A ZJ írások visszatérő motívuma az a néhány sor, melyben az előadó az albumformátummal való csatározásai kerülnek kifejtésre. Persze úgy kell ezt érteni, hogy a kritika rendre Danilova rövidebb lélegzetvételű kiadványait részesíti előnyben a sorlemezeivel szemben, bár tagadhatatlan tény, hogy azt is nehéz megállapítani, mi számít Zola Jesus stúdióalbumnak és mi nem. A korai évekből való New Amsterdam például egyszerre tartalmazott élőben rögzített dalokat és új szerzeményeket, a 2010-es Stridulum II pedig igazából egy majdnem azonos című EP bővített változataként jelent meg. Ráadásul az énekesnő eddigi két teljes értékű, hosszabb anyaga közül a 2009-es The Spoils még nem, a tavalyi, már emlegetett Conatus pedig már nem azt a világot tükrözte, ami miatt a produkciót megszerették az emberek. Persze, ahogy azt ilyenkor mondani szokás, a Zola Jesus-életmű még az egyetlen színvonal ellenére is bőven tartalmazott annyi slágert, amennyivel egy átlagon felüli koncertet akadálymentesen ki lehet tölteni.

És nem is történt ez másképp: a leghangsúlyosabban az utolsó lemezre fókuszáló műsor néhány 2010-es dallal kiegészülve végig élvezetes, hullámvölgyektől majdhogynem teljesen mentes volt, de nem csak ez biztosította a tartalmas bő órát. Danilova három zenésztársát is magával hozta, így a lemezek befordult, viharos és sötét arca élettel és energiával telt meg a színpadon: egy szintis, egy hegedűs és egy dobos volt még jelen, talán ez utóbbi adta hozzá a legtöbbet az egészhez. De a főnöknőt sem kellett sajnálni, Zola Jesus lelkesen, aktívan dolgozott; furcsa mozgásával, fehér öltözékével, na és élőben még lehengerlőbb hangjával vonta magára a tekinteteket, sőt, egyszer még a közönség soraiba is bemerészkedett, őrület. Kedves volt és őszinte, tehát vagy tényleg nem csupán a pénzért jött ebbe a rongyos kelet-európai országba, vagy csak nagyon ügyesen játszotta el az ellenkezőjét. A koncert tekintetében ez azonban lényegtelen, hisz’ a fizetőképes közönség jól érezhette magát, ám zárójelben megjegyeznénk, hogy attól, hogy nem hoztuk szóba az A38 hangzásbéli hiányosságait, még nem jelenti azt, hogy ne lettek volna újfent jelen jelen.