A Deerhunter-vezér Bradford Cox mind csapatban, mind szólóban bizonyított már, eljött hát az ideje, hogy zenésztársára is vetüljön némi reflektorfény.
Lockett Pundt neve bizonyára sokaknak nem mond semmit, ám ha eláruljuk, hogy ő a Deerhunter zenekar gitárosa, már egészen más a helyzet. Az együttes még 2001-ben alakult az amerikai Georgia-beli Atlantában, és néhány tagcserével, legalább négy stúdiólemezzel, na meg egy bő évtizeddel később máris a független gitárrock élvonalában találhatta magát, nem is indokolatlanul, hisz’ a rozoga, lo-fi popzenét ambienttel, shoegaze-zel és miegymással összeöntő formáció tényleg az egyik legjobb indie-jelenség manapság. A kvartettet a benne uralkodó demokrácia ellenére rendszerint a furcsa külsejű Bradford Coxszal szokás azonosítani (aki valóban a banda énekese, fő dalszerzője és ikonikus figurája egyben), ám az ő gimis haverjának, a csapathoz 2005-ben csatlakozó Lockett Pundtnak is kijutott egy nagyobb szelet a tortából. Az együttes legnagyobb slágerei közül kettőt (Agoraphobia, Desire Lines) is ő írt, illetve énekelt föl, de a fiatalember dalszerzői tehetségét nem csupán a Deerhunterben, hanem Lotus Plaza álnéven futó szólóprojektjében is kamatoztatja. Az Atlas Sound inkognitó alatt szintén magánkarriert futtató Cox eddigi lemezei háttérbe szorították Pundt 2009-es bemutatkozását, ám a gitáros második albumával megérkezett a nagy esély a felzárkózásra.A 2012-es Spooky Action At A Distance esetében korántsem nehéz viszonyítási alapok után kutatni, hiszen kapásból ott van az anyazenekar, plusz Lockett zenészkollégájának AS korongjai is, de először talán mégis Pundt egyel korábbi anyagával érdemes összevetni az új lemezt. A három évvel ezelőtti The Floodlight Collective-et nem véletlenül nem támogatta őrületes kritikai hátszél, a javarészt ködös, kásás, erősen Panda Bear-orientált dalokban a visszhang és az elmosódott textúrák elrejtették a szerzemények igazi mivoltát, a legújabb albumon azonban változott a dolog. Az SAAAD-n található darabokat leginkább a már említett Pundt-számmal, a Desire Lines-szal lehetne illusztrálni, ami egy középtempós, egyértelmű szerkezettel és pofonegyszerű refrénnel megtoldott gitárdal, amely kiszámíthatósága ellenére is kifejezetten jó tud maradni. Nos, ilyenekkel van tele a második Lotus Plaza-lemez, mely a Deerhunter cuccokhoz képest érezhetően „szólóbb”, Cox saját dolgaihoz hasonlítva pedig jóval kerekebb, összeszedettebb. Sem a dalok színvonala, sem az arculatuk nem ingadozik, a legtöbbjük érezhetően ugyanazt a mintát követi, mégsem mondanánk, hogy egy kaptafára készültek. Talán csak az Untitled intrószerűségét és a Jet Out Of The Tundra hat és fél percét nevezhetjük szélsőségesnek, de még ezen szerzeményekben is megvan a potenciál, a többi számban meg aztán főleg.