A The White Stripes aktívabb fele a zenekar feloszlása után sem ült a babérjain, hanem inkább elkészítette önálló bemutatkozását: itt az első Jack White szólólemez, a Blunderbuss!

Jack White egészen biztosan mindent megtett azért, hogy kiérdemelje az új évezred eddigi legnagyobb rockzenészének járó címet. Az 1975-ös születésű amerikai multiinstrumentalista dalszerző-énekes még a 90-es évek végén tűnt fel az ex-nejével, Meg White dobossal alapított The White Stripes frontembereként, amely kezdeti, egyre növekvő underground sikerei után a 2003-as, milliós példányszámban elkelő Elephant albumnak köszönhetően az akkoriban előrenyomuló új garázsrock-reneszánsz, meg úgy általában véve a gitárzene vezető formációjává avanzsált, és bár a 2000-es évek közepén inkább a brit eredetű együttesek kerültek a figyelem középpontjába, White nem eresztett le, sőt, épp ellenkezőleg. 2005 és 2010 között egészen pontosan hat lemezen szerepelt teljes értékű közreműködőként (a WS-albumok mellett a The Raconteurs, valamint a The Dead Weather szupergruppok anyagain is), és akkor még nem vettük számításba egyéb kollaborációit (például Danger Mouse és Daniele Luppi Rome című munkáján), valamint produceri (lásd Wanda Jackson legutóbbi korongját) és egyéb zeneipari (White Third Man Records saját kiadót is futtat) ténykedéseit. Sokak bánatára aztán a White Stripes négyévnyi hallgatás után 2011-ben beadta a kulcsot, de ahogy azt sejteni lehetett, a vezető nem hagyta szunnyadni saját karrierjét, és mindössze egyetlen évet kellett várni, hogy megérkezzem az első Jack White szólóalbum.



Különös helyzet állt elő, ugyanis már a WS cuccain is gyakorlatilag White végzett mindenféle feladatot (a dobolást és egy-egy alkalmi énektémát kivéve), ebben a tekintetben pedig nem tesz különbséget, hogy az illető anyazenekarával, vagy saját nevén jelentet meg lemezt. A Blunderbuss arculatát tekintve azonban van különbség a két fél között: az új anyag elsősorban hagyományosabb, mondhatni konzervatívabb, és sokkal inkább a letűnt időkre fókuszál, mintsem az előremutató független zenére. Igaz, az idén 37 éves White-tól már végképp nem várhatjuk el, hogy a fiatalabb generációk szószólója legyen, első önálló munkáján pedig ehhez igazodva javarészt a nyugodtabb, klasszikusabb, jópár évtizeddel ezelőtti blues köszön vissza leginkább - ezt mutatja a komótosabb tempó, valamint az el-eluralkodó zongora jelenléte, de az is jelzésértékű, hogy az intenzív, recsegő szerzeményekből csak kettő került fel az anyagra (Sixteen Saltines, I’m Shakin’). Az ősi hatások mellett fontos szerepet játszott a lemez elkészültében White válása Karen Elson modelltől, így a számok gyakran szólnak szerelemről és egyedüllétről, nem egyszer egy rejtélyes nőalakhoz intézve a mondanivalót, bár nem érezni, hogy a dalnok olyan nagyon levert lenne, sőt maga a volt felesége is vendégszerepel a lemezen. Mindezek tekintetében a Blunderbuss nem rossz darab, sőt, a szerzeményei révén igen könnyen megállja a helyét, azonban szót kell emelnünk az album kissé avíttas jellege ellen, amelynek köszönhetően romlik az összkép. White eddigi munkái ugyanis még a tagadhatatlan klasszikus hatások mellett is képesek voltak a jelenben érvényesülni, a szólóanyag azonban minden pozitívuma ellenére kérlelhetetlenül is a múltban ragad, és így nagyobb eséllyel fog otthonra lelni az idősebb generációk képviselőinek szívében, mintsem azokéban, akik esetleg a White Stripes-on nőttek fel.