De hogy mindig ez van…! Pörögnek a hónapok, hetek, napok, órák, percek, és a végén ott állok teljesen tanácstalanul, mint egy ázott veréb, és semmi ötletem sincs.

Mondani kéne valamit, csak nem igazán tudom, hogy mégis mit. Csinálni kéne valamit, de fogalmam sincs, mit és hogyan. Viselkedni kéne valahogy, de leszáll a lila köd, és mozdulni sem tudok. Bénít a tudat, hogy már megint képtelen leszek a legjobbat kihozni a helyzetből, pedig annyira szeretném.

Csak a legjobbat. Nem érném be kevesebbel, úgy szégyellném magam miatta, ha nem lenne tökéletes, jelentőségteljes – és csak a miénk. De csak állok ostobán, és vizesedik a szemem, lefele, ahol gyűlnek a könnyeim, már nem is látok. Felnézni meg nem tudok.

Mert az a legtorokszorítóbb az egészben, hogy ott áll előttem, és nem vár semmit. Se ajándékot, se virágot, se csokit, semmit. Pontosan tudja ő is, hogy minden egyes évben eljön az a pillanat, amikor csak állok előtte zsebre dugott kézzel, és szerencsétlenkedem egy sort.

Közben pörögnek a fejemben a jelenetek, amikor megtörli a szám, amikor mesét olvas, amikor elkésik az iskolai anyák napjáról, és ő jobban sír, mint én, amikor két különböző fülbevalót vesz fel, mert rohan, amikor üvölt, amikor leszid, amikor meg akarja akadályozni, hogy hülyeséget csináljak, de nem hagyom, amikor nem beszélünk hetekig, amikor megint szóba áll velem, amikor nem ért, és amikor végre igen.

Amikor tanácsot ad, amikor kitakarítja a sütőt, amit összekoszoltam, amikor nevetünk a sufnin, amikor csomagolja az uzsonnát és fonja a hajam, amikor hisztizik, hogy miért hisztizem, amikor bekeni a hátam, amikor hazavisz, amikor kölcsönadja a ruháját, amikor odaégeti a kalácsot, de mi megesszük.

Amikor együtt sütünk, amikor büszke rám, amikor büszke magára, amikor előadást tart, amikor aggódik apám miatt, amikor mi aggódunk miatta, amikor darabokra dolgozza magát, amikor segítséget kér, és amikor én kérek tőle, amikor nosztalgiázik a régi képeken, és egy kicsit bánja, hogy már nem férek az ölébe, én meg bebizonyítom, hogy de. Harmincévesen is bele fogok férni az ölébe, ő pedig örülni fog neki.

Arra gondolok, hogy úgy nézek ki, mint ő. Grammra. Olyan kíváncsi lennék, hogy ő mire gondol, ha rám néz. Hogy mit lát. Hogy esik neki a természet kiszámíthatatlansága, tükröt lát-e vagy csak másolatot, az övé vagyok-e vagy már meghagyott saját magamnak. Tudja-e, hány lépés távolságból ér még vissza pont időben, ha kell nekem, hogy elkapjon, belenyugodott-e, tetszik-e neki, hogy ez lettem, hogyan bocsájtott meg mindenért, amiért én még haragszom magamra.

Aztán, amikor gombóccá állt össze minden a fejemben, a torkomban és a gyomromban is, azt mondom, hogy köszönöm. Úgyis tudom, hogy tudja, miért. Ki tudná nála jobban.