Remekül fogadott első lemeze után nagy nyomás nehezedett Santigoldra, ám az énekesnőnek négyévnyi munka alatt sikerült elkészítenie debütje méltó folytatását.

Santigold, azaz a philadelphiai születésű Santi White közel fél évtizeddel ezelőtt tűnt fel saját jogán egy igen erős debütalbummal, de már a 2008-as (akkor még Santogold néven kiadott) címnélküli bemutatkozásának megjelenésekor sem volt számára idegen a zeneipar. A lemezt megelőzően dolgozott már az Epic Records tehetségkutató A&R-osaként, de szerzőként és producerként is bizonyított Res, illetve GZA albumain is, emellett kivette a maga részét Mark Ronson Version és Lily Allen Alright, Still című lemezeinek munkálataiból, ráadásul régebben még egy punkos kanyart is megejtett a Stiffed nevű zenekar énekesnőjeként. Ezek alapján nem meglepő, hogy első önálló lemezén is neves szakemberek voltak segítségére (Switch, Diplo, Freq Nasty, Spank Rock, stb.), az impozáns stáblista pedig meghozta a gyümölcsét, ugyanis a négy évvel ezelőtti Santogold eklektikus, new wave-et, reggae-t, és egzotikus hatásokat fúzionáló, elsőrangú popdalai a legígéretesebb új előadók ligájába repítették White-ot, ahonnan már egyenes út vezetett az M.I.A.-jel és Björkkel közös turnék felé. Az énekesnő a lemez megjelenése után Santigoldra módosította a nevét, ám jó ideig (a kisebb vendégszereplésektől eltekintve) ez volt az egyetlen nagyobb hír felőle, a második, Master Of My Make-Believe című korongja pedig a sokéves csendet hivatott megtörni, és nem is akárhogyan!



White ismét kamatoztatta jól kiépített kapcsolatrendszerét a lemez felvételei során. A már visszatérő vendégnek számító Diplo és Switch mellett a Buraka Som Sistema, Q-Tip és Boys Noize is besegített, de olyan, néhány fokkal nagyobbnak számító nevek is hozzájárultak az anyag elkészültéhez, mint a Yeah Yeah Yeahs-ből érkező Karen O és Nick Zinner, illetve a TV On The Radióból és még ezer más helyről ismerős Dave Sitek. Az új közreműködők nem módosították jelentősen White könnyűzenei állásfoglalását, így a Santigold-világ még mindig leginkább a már említett M.I.A. hatását tükrözi (bár az már az első lemez alapján is egyértelmű volt, hogy az előbbi jóval urbánusabb zenét készít). Ennek ellenére nem maradt minden a régiben: a new wave és a gitárzene hatása érezhetően visszaszorult, helyére leginkább elektronika került, így az egész szervetlenebbül szól, de ez nem feltétlen válik az anyag kárára. Ami még a hangzásnál is fontosabb, hogy a dalok szintje egy kicsit sem csökkent, sőt, még azt is mondhatjuk, hogy a friss lemez összetartóbb és színvonalasabb, mint elődje volt. Nem túlzás kijelenteni, hogy bármelyik szerzeményből lehetne kislemezdal, akár a jobb kedvű himnuszokat (The Keepers, Fame), akár a kicsit csüggedtebb hangulatú darabokat (This Isn’t Our Parade, The Riots Gone) nézzük. És igaz, hogy a grime-osabb betétek (Freak Like Me, Look At These Hoes) esetében karcsúbb a potenciál, ám ezt kitűnően ellensúlyozza a záró, frenetikus Big Mouth, amelyből ha nem lesz őrületes bulisláger, akkor semmiből sem.